Húsz lettem,
csak néhány idétlen év hiányzik hozzá.
Átzuhantam a felnőttkor küszöbén,
s fejem keménybe vertem.
Már elvált bennem ész és érzelem,
tudom, miért reszket a parány embere.
Nem én nőttem óriássá,
csak e világ aljasult le hozzám.

Megedzettem magamban a törékeny hitet,
szakadékokon át cipeltem nehéz terhemet,
lerakni rád, ősi föld, nem merem.

Lepkét látok szállni könnyű szélben,
vele szállnék, de súlyom a becsület,
mit kiirtottak belőlünk,
számon kérni nem lehet.
Csacsog a bérc, s hallgatnak a falak,
süket füleitekben visszhangzanak.
Keményen vág a szó, sok a halott,
kacajra nincs ok, jön még a tor.
Jó étvágyat, kuc-kuc, kis torkos,
ne siess, van még időd, hogy megkóstolj!

Mit kérsz előbb,
a szívem vagy a májam legyen?
Csak az értelmet ne, az úgy se létfontos,
a velőskrokettől csak bőröd lesz foltos.
S hogy most mindent lerángattál rólam,
nyugodtan szembeköphetsz,
hisz a tisztánlátás sem fontos már,
ha majd kiélvezted magad,
önfertőd az, mi a mélybe ránt.

Újra tiszta a föld, fűszál sem rezzen,
a mezőn tücsök szónokol,
hozzád írja himnuszát,
s az erdőn tovább nőnek a fák.

Sopron, 1989. október 26. – 1990. április