Petinek
Ő még legény a gáton,
ha izomból cipelni kell,
nem dönti le a lábáról
egy üveg whisky sem.
Nem lehet a sorban
haverok közt az utolsó,
az asztalon elsőként koppan
ajkáról az üres korsó.
Szeme, mint a vércse,
csap le az első rövid szoknyára,
valaha addig igézte
(egyes szóhasználattal élve izélte),
míg be nem hódolt a zsákmánya.
Még most is mocorog benne
az örökifjú gyermek,
akár rétre az új bika,
a műfüves pályára kicsörtet,
bár babér ott már régóta
nem termett,
a ritka levegőben
az oxigén is egyre kevesebb lett.
Az ágyban már agyban is nagy,
hiába rövidül a pöcök vége,
és ugyan már csak négy menet a hat,
a paplanmezőn babkaró helyett
a kedves öle állít méltó emléket.
Ma már háromig elszámol,
mielőtt visszaüt vagy felesel,
hibát nem vét kevesebb’,
de bocsánatot magától mástól
már nem dacból, szívből kéreget.
Már nem az én az első,
előzi a te, a ti, az ők,
s a vasárnapi húslevesből
sem tányérjára kerül
a püspökfalatja, a csontvelő.
Az évek sziklává dagasztották,
de nem minden a méret,
szőrös férfiszívét szorosan karolják
kislány-szárnyak, asszonyvégzet.
Ma már nem autóját mutatja büszkén,
és a vaskos bankbetétnél is fontosabb,
hogy a hétvégi kosártornán
az ifjabb Tóth győzelmet arat.
Egyben biztos vagyok,
s ebben más sem téved,
mikor karodat segítségért nyújtod,
a jobbjával emel fel téged,
és ott áll az út végén akkor is,
mikor Chuck Norris már eltévedt.
