Gitta imádta a sült gesztenyét. A gesztenye illatának és ízének misztikus egyvelege gyerekkori szüretek közepébe röpítette vissza, nagyapja szőlőhegyére, ami valójában csak egy nagyobbacska domb volt, de számára akkor a világ legmagasabb hegycsúcsának tűnt. Ezen a „hegyen”, a szőlő végében állt egy vén szelídgesztenye. Annyira azért nem volt szelíd, mert termésének foncsorai (biológia tanárként később megtudta, hogy azok valójában kupacsok) kifordított tűpárnaként szurkálták össze ujjait, miközben óvatosan próbálta felkapkodni közülük a kipotyogott gesztenyéket.

A sikeres szüret után aztán nagyapja egyenként beirdalta a gesztenyéket, szigorúan a köldökük felől, sosem a gesztenye hátán: beléjük metszett bicskájával két egymást keresztező vágást, majd a gesztenyék felkerültek a befűtött dobkályha sütőlapjára, kis vizet locsolt rájuk és fölébük fordított egy rozsdás lábost. A gesztenyék elkezdtek súgni-búgni, ahogy egyre jobban nekiállt vetkőztetni őket a hőség, sivalkodni. Az öreg időnként meghúzkodta a lábost a kályhán, megtáncoltatva a gesztenyéket, minden oldaluk egyformán piruljon. Amikor már nagyon pattogtak a lábos alatt a szemek, belekapdosta a gőzölgő golyóbisokat egy felfeslő szakajtóba és szakadt konyharuhával fedte le. Pár perc múlva, mint világhírű bűvész, levette a konyharuhát, és voálá, az egykor zárkózott, mogorva magok kivetkőztek héjukból, sárgásan aranyló, helyenként feketén csillogó valójukban pompáztak, és fenséges illatokkal hívogattak minden égető veszély ellenére.

Húsz évvel ezelőtt meghalt az öreg, Gitta apja vette át a „hegyet”. Aztán a vénséges gesztenyefa ágai is elkezdtek sorra száradni. Igen, az a bizonyos gombabetegség támadta meg, ami a többi gesztenyét is a hegyen, és szép lassan nem maradt élő ága a fának: kéregtelen, csupaszra vetkőzött karokkal meredt az égre, levelek és termés helyett gallyakat, ágakat hullajtott, majd egy nap jött egy nagy vihar és tőben földre rogyasztotta.

Gitta, ahogy reggel végigsétált munkába menet a piacon, megpillantott egy nénikét, aki gesztenyét árult. Saját szedés lehetett, egy szatyornyi, biztos hajnalban járta meg az utat a fától a piacig. Gitta férjével, Lacival minden évben szokott venni egy-két kiló gesztenyét, hogy felidézzék a régi gesztenyézések hangulatát. Laci ugyan városi gyerek volt, de Gitta mellett még ő is sütögetett a régi dobkályhán a megismerkedésük utáni első években.
Gitta a nénikéhez fordult: – Jó reggelt, néném, de szép a gesztenyéje, mennyiért adja?
A nénike mosolyogva válaszolt: – Frissen szedtem! A fát még a férjem ültette a szőlőnk végébe negyven éve, de tavaly meghalt, isten nyugosztalja. Kétezer kilója, de ha elviszi egyben az egészet, akkor ezerötért odaadom, lehet úgy három kiló.
Gitta elgondolkodott: a nénike biztos sietne már haza, bár sosem szokott ennyi gesztenyét venni, de az árból végül is engedett a néni, és így legalább négyszer tudnak otthon belőle sütni, meglepi hát vele Lacit. Kifizette a gesztenyét, egy szatyorba lapátolta, és a szatyrot lóbálva jókedvűen továbbindult az iskolába. Már szinte szájában érezte a gesztenye édesen omló gerezdjeit.

Laci földmérőként dolgozott, és aznap egy birtokhatárt mentek kitűzni kollégájával. Ahogy autóval kanyarogtak Kőszeg felé, arra figyeltek fel egy közeli kisfaluban, hogy több porta előtt is becsületkasszás stokedliken, barkácsolt állványokon gesztenyét, lekvárokat, szárított gombát raktak ki kiporciózva az ott lakók. A környéken szinte mindenkinek volt telke és rajta gyümölcsfák, köztük gesztenye is, így próbáltak meg szert tenni egy kis mellékesre. Laci összenézett a kollégájával, és a következő árusító helynél megálltak. A kitett nejlonzacskókból csak úgy mosolyogtak a szép, kerek szemek. „1500 Ft/kg” hirdette az odabiggyesztett, kalligrafikus betűkkel rótt papiros. Nem is olyan drága, konstatálták, így aztán mindketten vásároltak két-két zacskóval, gondosan bedobva a kiszámolt pénz az odaállított dunsztosüvegbe. Ennek nagyon fog örülni Gitta, mosolyodott el Laci, és vidáman folytatta az utat a megjelölendő birtokhatár felé.

Abban maradtak, délben megbeszélik, elmenjenek-e este moziba. Laci csörgött rá Gittára, de nem a mozit hozta először szóba, hanem a gesztenyét: – Képzeld, tudtam olcsón gesztenyét venni az egyik faluban! Nagyszemű, fényes, két kilót viszek, biztos finom lesz!
Gitta felnevetett a telefonban: – Én nyertem, én hármat vettem a piacon egy nénikétől!
– Valahogy majd csak megbirkózunk vele! – viccelődött Laci.

Hamar sikerült a birtokhatárt megtalálni, így Laciék korábban visszaindulhattak. Útközben azon gondolkozott, hogy gesztenyéből is megárt a sok, bár annyit még sosem evett belőle, amennyit szeretett volna. Mi lenne, ha hazafelé beugrana öccséhez, Tamáshoz, akiről tudta, ő és a családja imádja a gesztenyét, de elég ritkán jut hozzá, neki és Gittának elég lesz az a három kiló is. Így is tett, Tamás pedig nagyon megörült az ajándéknak, azt tervezte, estére meglepi családját frissen sült gesztenyével.

Gitta, mikor beért a suliba, büszkén mutatta szerzeményét a kollégáknak. Juli, magyar szakos kolléganője, egyben legjobb barátnője, sóváran vizslatta a szatyor tartalmát: milyen régen nem evett már sült gesztenyét, a gyerekei is mennyire örülnének neki! Kérdezte is Gittát, kinél vette, de amikor Gitta elmesélte, hogyan hozta el egyben az egészet, elszontyolodott. Gitta háromkor végzett az utolsó órájával. A tanáriból kifelé menet útba ejtette Juli asztalát, Juli még szakkört tartott, így Gitta lerakta az asztalára a gesztenyével teli szatyrot, és egy cetlit tett mellé: Jó étvágyat a gézengúzoknak!

Boldog, könnyű szívvel sétált hazafelé. Lacit már az udvaron találta, az autóból pakolta ki a műszereket. Nyakába ugrott, hosszan átölelte, majd viccesen megkérdezte: – Megvágtad már a gesztenyét? Nagyon éhes vagyok!
– Még nem – válaszolt Laci -, az az igazság, odaajándékoztam Tamáséknak. Annyira örült neki! Elég lesz nekünk, amit Te vettél.
Gitta ismét megölelte Lacit és huncutul a szemébe nézett: – Azt bajosan fogod megsütni, mert én meg odaadtam Julinak. Annyira vágyakozva nézte!
Egyszerre nevettek föl és kézen fogva sasszéztak, forogtak az udvaron. Oda a sült gesztenye, de mégis, valami sokkal melegebb járta át őket, együtt, egyszerre.

Laci befejezte a kipakolást a kocsiból, amikor a hátsó ülésen, ahol a gesztenyés zacskók voltak, rátalált egy kipottyant szemre. Markába rejtette és bent Gitta elé állt: – Találd ki, mi van a kezemben?
Gitta szeme felcsillant: – Csak nem gesztenye?
– De igen! Egyetlen szemet találtam, kiesett a zacskóból.
– Mint az első gyümölcsünk a meggyfán, azon is megosztoztunk! Süssük meg! – kiáltott fel Gitta.
Sosem ettek még olyan finom gesztenyét, pedig azóta, egyik utazásuk során Toszkánában igazi, óriásszemű marónit is kóstoltak.

A történet biztosan ismerős sokak számára: A háromkirályok ajándéka. Vissza-visszatér, hol óralánc, hol hajfürt, hol gesztenye alakjában. Visszatér, mert még él, elpusztíthatatlan a szeretet, a jóság – nem csak karácsonykor.

Zalaegerszeg, 2023. december 18.

Csöngettek. Röviden szólt a csengő, mintha ismerős állna az ajtó túloldalán. Nagyi felállt és kicsoszogott az ajtóhoz. Odaérve kikémlelt: Dezső volt az, a postás. Kattant a biztonsági zár, nyitotta az ajtót.

– Kezit csókolom, Tekla néni! – üdvözölte mosolyogva Dezső. – Meghoztam a nyugdíjat! Egy képeslapja is érkezett, csupa jó hír!
– Köszönöm, Dezsőkém! – fogadta a köszönést nagyi, és Dezső markába csúsztatta az előkészített ezrest. Általában ötszáz forintot szokott adni, de most közeleg a karácsony, Dezsőnek meg nagy családja van. Ezt akkor tudta meg tőle, amikor évekkel ezelőtt kávéval és házi süteménnyel kínálta, és ugyan szabódva, de Dezső elfogadta. Azóta szinte családtaggá vált az özvegyasszonynál, ő nyitotta rá leggyakrabban az ajtót.

Bár most nagyi nem volt egyedül, unokájára vigyázott, mivel a téli iskolai szünetben Réka szülei nem tudtak vele otthon maradni.
– Ki volt az, Nagyi? – kiáltotta Réka, ahogyan nagyi csoszogott visszafelé.
– Csak Dezső bácsi, a postás. Képzeld, képeslapot is hozott!
– Képeslapot? Az meg milyen újság? – kérdezett vissza csodálkozva Réka, hiszen már a digitális világban nevelődött.
– Nem újság az, – kacagott fel nagyi – hanem egy olyan lapocska, amit postán adnak fel azok, akik gondolnak a másikra! – és büszkén tette le Réka orra elé a konyhaasztalra a képeslapot.

Réka a kezébe vette és elkezdte forgatni. Az egyik oldalán csupa betűk sorakoztak. Ugyan tudott már olvasni, második osztályba járt, de nem volt kedve a kézzel írott betűket kisilabizálni. A lapot megfordítva viszont egy mesés festmény tárult eléje. Aranyos kisházikó volt rajta, mellette fenyőfák magasodtak, közöttük kispatak csörgedezett. De nem, az nem csörgedezik, mintha üveggel fedték volna le, és a házikót és a fákat pedig valaki liszttel hintette be.
– Nagyi, mi történt a házikóval és a fákkal, miért lisztesek? És a patak, miért nem folyik? – fordult Réka hozzá kíváncsiskodva. Nagyi ismét elmosolyodott:
– Tudod, kisunokám, régen, amikor Te még nem születtél meg, karácsony előtt leesett az első hó, puha, fehér pelyhekkel beborítva mindent, még a sétáló emberek orra hegyét is. Hideg volt, különben elolvadt volna, a patak is ezért fagyott jégpáncélba. De legbelül mindez olyan melegséggel töltött el bennünket, ami minden ajándéknál többet jelentett. Még ma is simogatóan átmelenget, ha rágondolok. Mennyit szánkóztunk, csúszkáltunk a hóban, hógolyóztunk az utcabeliekkel! – csak úgy áradt a szó nagyiból, régi történetek elevenedtek meg.
– És Nagyi, hová tűnt a hó, miért nem hull most is? – kérdezett vissza csodálkozó szemekkel Réka.
– Hosszú sora van annak, kisunokám! Az emberek egyre több és súlyosabb bűnöket követtek el egymás és a Föld ellen, megbántva a Jóistenkét. Nem okultak a hibáikból, csak tetézték azokat, minden határon és értelmen túl. Emiatt a Jóistenke nagyon elszomorodott, és azóta nem rázza meg a dunyháját, hogy hulljon a hó.
– Hogyan lehetne rávenni, Nagyi, a Jóistenkét, hogy ismét megrázza a dunyháját? – kérdezte most már szomorkás szemekkel Réka.
– Jónak kell lenni, kis és nagy dolgokban, hétköznapokon és ünnepekkor, szeretettel szeretni.
– Elég, ha én jó leszek, Nagyi?
– A Jóistenkét a legapróbb jócselekedet is megindíthatja, de félek, hogy mi, emberek annyi rosszat tettünk már, hogy innen nincs visszaút.

Réka nem kérdezett többet, csendben elvonult rajzolni. Rajzolás közben azonban sokszor meg-megállt a színes ceruza a kezében, folyton elkalandoztak a gondolatai: Mivel békíthetném meg a Jóistenkét? Hogyan cselekedhetnék jót? Vajon észreveszi a Jóistenke?

Amikor nagyi bement hozzá, hogy szóljon, kész az ebéd, meglepődött. A vendégszobát ilyenkor mindig felfordulás uralta, elővett, de félbehagyott játékok, lecserélt ruhák kuszasága. Most mégis példás rend fogadta, csak Réka színesei borították az asztalt, és Réka szájcsücsörítve, elmélyülten rajzolt. Nagyi megint elmosolyodott és csak annyit mondott:
– De szép ez a rajz, kinek készül, Réka?
– Nagyi, pszt, ez titok! Apának rajzolom karácsonyra, de mindenki fog kapni, nem csak ő.
– Én is? – kérdezett vissza huncutul nagyi.
– Te is! De erről nem tudhatsz! – mondta elszántan Réka.
– Akkor ügyesnek kell lenned, kisunokám, holnap már karácsony! Üres pocakkal nem lehet rajzolni! Irány a konyha, elkészült a mákosguba! – nagyi biztosra ment, ez volt Réka egyik kedvenc étele.

Ezek után nagyi már nem csodálkozott, hogy lefekvés előtt Réka magától megmosta a fogát, és most ő kérte nagyit, mondják el közösen az esti imát, pedig csak a nagyinál kellett este imádkozni.

Másnap reggel Réka azonnal kipattant az ágyból és az ablakhoz rohant. A függönyt elhúzva szomorúan tapasztalta, az utcán nem változott semmi. Délelőtt megérkeztek anyáék is, hiszen a karácsonyestét mindig a nagyinál ünnepelték közösen, mióta nagypapi meghalt. Réka a nyakukba ugrott, de aztán sietett vissza a szobájába rajzolni.

Anyának ebédnél feltűnt, hogy Réka gyakran tekintget ki az ablakon, meg is kérdezte:
– Réka, kit vársz ennyire, csak nem a Jézuskát?
– Honnan tudtad, Anya? – válaszolt Réka, de szavaiban csalódottság bujkált.
– Képzeld, Réka, – vette át a szót apa – lehet, hogy ma este fagyni fog, tizenöt éve nem fordult elő ilyen!
– Nem fognak megfagyni a kismadarak? – aggodalmaskodott Réka.
– Ne félj, a vastag tollruha megvédi őket! – nyugtatta apa.

Amint besötétedett, a nagyszobából csengő csilingelése hallatszott, ez jelezte, megérkezett a Jézuska. Réka sosem tudta elképzelni, hogyan csempészi be a karácsonyfát és az ajándékokat, de most nem volt ideje kukucskálni, igyekezett, hogy az utolsó rajzot is befejezze. Amikor végzett, az elkészült rajzokat odaadta nagyinak, kérje meg a Jézuskát, azokat is tegye a fa alá.

A nagyszobában tényleg ott várta a karácsonyfa teljes pompájában, fényárral, a csodált díszekkel, és ott voltak alatta az ő rajzai is. Réka minden vágya teljesült: megkapta a vágyott babaházat és a csillámpóni készletet, anyáék nagyon örültek a rajzoknak. Réka azonban fél szemmel még mindig az ablak felé sandított.

Vacsora közben nagyi felállt, hogy a süteményeket is az asztalra tegye, de megtorpant a konyhaablaknál:
– Réka, gyere segíteni! – szólalt meg titokzatosan, az arca csak úgy ragyogott. Réka azonnal ott termett, nagyi a fejével az ablak felé intett. Réka kikémlelve meglátta, ahogy potyognak az ég ezeréves, szépséges pihekönnyei, igazán meleggé és meghitté varázsolva a karácsonyt. Nagyival egymásra néztek, összebújtak és tudták, ez a titok örökre velük marad.

Zalaegerszeg, 2021. december 21.

Ilus néni a falu utolsó, aszfalt helyett sárral és tócsákkal borított utcájában lakott. Az utca régi lakói egyre fogyatkoztak, hol az ember, hol az asszony költözött ki a valaha takaros portákról a temetőbe, és mikor már mindketten kiköltöztek, idegenek jöttek a helyükre, népes, zajos pereputtyukkal.

Ilus néninek férje sem volt, egyetlen lánya, Zsuzska állítólag egy orosz katonától fogant a háború alatt. Emiatt szájára vette az egész falu, összesúgtak a háta mögött, ha boltba vagy templomba indult: – Nézd, ott jön a falu rongya! Pedig erről, ha valaki, ő igazán nem tehetett.

Nélkülözésben, de becsülettel nevelte Zsuzskát. Karácsonyra csak a lánykának került jelképes ajándék az erdésztől szánalomból kapott, legcsúnyábbként megmaradt fenyőfa alá. Egész évben várta azt a pillanatot, amikor meggyújthatta a pár szál gyertyát a fán, és a fények felragyogtak Zsuzska szemében. Erre az estére a templom távoli oltárfestményéről az ő szerény hajlékába költözött Jézuska, és bearanyozta kettejük estéjét. Ilyenkor érezte igazán, hogyan karolja, kötözi a szeretet az élethez, együtt voltak azok, akiket mindennél jobban szeretett: Jézuska és Zsuzska leánya.

Zsuzska éles eszű, szorgalmas tanuló volt, ösztöndíjat kapva egyetemet végzett, ahol szintén kitűnt a képességeivel, így nem csoda, ha idővel egy nemzetközi cég területi igazgatója lett. Ritkán járt vissza a faluba, mert örök billognak érezte azt, ahogyan velük bántak. Próbálta édesanyját magával vinni külföldre, de ő nem volt hajlandó otthagyni az egyre omladozóbb házikót.

Eleinte karácsonyonként még hazalátogatott Zsuzska, de aztán idővel már csak ajándékok érkeztek, az ölelések elmaradtak. Ilus néni mégis ugyanúgy várta a karácsonyestét, s gyújtotta meg a nagylelkű polgármestertől kapott fenyőfán a gyertyákat. A gyertyák sercegése közben mintha visszafordult volna az idő kereke, és ismét együtt lehetett Jézuskával és Zsuzskával. Közben folyton az ajtót figyelte, hátha Zsuzska tényleg betoppan rajta, eljön hozzá. Talán most már el is menne vele, ha hívná. De Zsuzska nem jött, már év közben sem.

Ilus néninek napról napra nehezebben esett a járás, csak meg-megállva tudott a ház mögötti fészerből fát becipelni a fűtéshez, néha az egyik jobb érzésű szomszéd segített ebben neki. Egyre kevesebbet mozdult ki, és egyre többet élt a múltban.

Idén is eljött a karácsony. Most érezte először, hogy már nem vágyik a gyertyák fényére, este mégis meggyújtotta a kanócokat: hátha elhozzák mindazokat, akiket ő annyira szeretett.

Két nap múlva találtak rá, holtan, gyanús lett, hogy nem mutatkozott a ház körül. Azt pletykálták a faluban, hogy halálra fagyott. Pedig Ilus nénit nem a fagyhalál vitte el, az arcán mosollyal halt meg, karácsonyeste eljött érte annyira vágyott Jézuskája.

Zalaegerszeg, 2020. december 20.

Tajna sietve húzta be lakásuk ajtaját, határozott léptekkel vágott neki a folyosónak, lépésenként megigazítva hol a haját, hol a ruháját. A lift előtt megállt: „Már megint várni kell a liftre!” – morzsolta el magában. Egyszerre finom érintést érzett a tarkóján. Kezével odakapott, és egy másik kezet markoltak ujjai. Egy férfié volt, aki szikrázóan kék, mosolygós, de ugyanakkor bocsánatkérő szemekkel csak annyit mondott: „Elnézést, de a kifordult ruhacímke elrontotta ennek a mesés ruhának és a még mesésebb tulajdonosának összhatását!” Majd a markoló ujjakhoz tartozó kézfejre finom csókot hintett, és meghajolva továbbállt. Tajna teljesen megmerevedett, és bódultságából csak belső zokogása térítette észhez: miért titokban, lopott percekben kell ezt a figyelmet, finomságot megkapnia?

Most is épp’ oda sietett. A férje ma sem vette észre a csinos, új ruháját, frizuráját, a szolid sminket. Magán hagyta hát az új ruhát, és elindult. Ahogy közeledett a titkos találka helyéhez, egyre hevesebben vert a szíve. Most fog először találkozni vele. Levélben már százszor nemet mondott a férfinak, de végül megadta magát, engedett megsebzett lelke és megtépázott nőiessége kérlelésének. Nem akart ő hűtlen lenni, nem akart ő fájdalmat okozni másnak. Egyszerűen csak keresett valamit. Valamit, amit elveszített.

A közelbe érve azonban megtorpant, leült a parkban egy padra. Elbizonytalanodott. Tényleg csak így kaphatja meg azt, amit elveszített? Ennyi boldogság jár neki? Nem tudta, mitévő legyen. Nem tudta, akarja-e azt az idegen férfit. Valójában a férjét akarta. Pontosabban azt a férfit, akit 25 éve megismert, de aztán az idő viharaiban elveszített. A mindennapok ködében valahogy elmentek egymás mellett. Szépen éltek, veszekedés, jelenetek nélkül, látszólagos harmóniában. Csak a tűz, az hunyt ki. Igen, az a tűz, a felszínen, de a ruha alatt, az ölében még mindig ott lüktetett, amikor az első szeretkezéseikre gondolt.

Hirtelen felpattant a padról, finom vonásai eltorzultak a dühtől. Ha ez csak neki fáj, ha ezt csak ő veszi észre, akkor mire vár? Magához szorította kistáskáját, és még erőteljesebb lépésekkel folytatta útját a megbeszélt címre. Cipellői ütemesen kopogtak a járdán, az utcán bámészkodó férfiak pedig felfigyeltek a ritmuszenére, és ringó csípőjén felejtették tekintetüket. Nő akart lenni. Nő, akit imádnak minden porcikájában, akit széttépnek vad öleléssel, akinek beletúrnak a hajába és belecsókolnak a nyakába.

Az ajtót majdnem feltépte, amikor odaért. Ezen a férfi is meglepődött, de aztán elélépett és átkarolta. A férje volt az. „Vártalak!” – súgta a fülébe. Tajna hajszál híján elájult, nem bírt megszólalni. A férje óvatosan leültette, és eléje térdelt. Egy régi, megsárgult borítékot vett elő zakója belső zsebéből, benne egy lepréselt százszorszéppel. „Emlékszel még?” – kérdezte. „Ezt ott kaptam Tőled, az első szeretkezésünkkor, a réten. Nemrég esett ki valamelyik könyvemből, és eszembe juttatta mindazt, ami valaha fontos volt számomra. Ez a kis virág szembesített azzal, mennyi ideig éltem a fontos dolgok nélkül, mennyi időt elvesztegettem.”

Sírva szerették egymást órákon át. Megbocsátó, felszabadító zokogással. Késő este hagyták el az idegen lakást. A lépcsőn lefelé menet, a félhomályban, a férfi finoman megigazította Tajna makrancos, kifordult ruhacímkéjét…

2018. március 22.

Minden reggel, amikor meglátom őt, melegség önt el. Kisugárzásával folyton elbájol, idomai elcsavarják fejemet. Állandóan ledéren öltözött, ha fúj, ha esik, ha fagy, mégsem hiányzott egyetlen napot sem. Folyton mosolyog rám, sőt néha úgy vélem, mintha kacsintana. Kollégáimat is lenyűgözte, gyakran ugratnak vele, hogy teljesen belehabarodtam. Szerintük januártól decemberig csak róla áradozok. Pedig mennyi más nő létezik még rajta kívül! De én a többiről lemondtam barátaim javára, odaadtam őket nekik. Egyedül csak őt tartottam meg: Áprilist, Miss Áprilist. Legalábbis év végéig, amikor új falinaptárat kapok. De addig is maradok Április bolondja!

Zalaegerszeg, 2008. április 1.

Uram, kérlek, add meg minden napomat! Magad mondtad: ne lopj! A Biblia százmilliárd példányából ezt már nem törölheted! Ha mégis sikerülne, akkor még ott vannak ama bizonyos kőtáblák, amelyekről senki sem tudja, hol vannak. Nem lenne erkölcsös, ha azon mulasztásból fakadó jogszabály-alkotási hiányosságot akarnád kihasználni, aminek köszönhetően több mint 2500 éve nincs feljebbviteli jogorvoslati lehetőség. Meg vallásügyi ombudsmanó sem. (No, majd utána kérdezek ennek az ördög ügyvédjénél!)

Tudom, hogy kettőnk szerződéses jogviszonyában én többször is megszegtem a megállapodást: sokszor és sokat vétettem. Azt sem tagadom, hogy ez az én vétkem, mulasztásom. De talán többet teljesítettem, mint amit megszegtem. Ezért kérlek, hogy részteljesítésemet igazold vissza, elmaradásaim alól pedig adj felmentést! Természetesen a mulasztások miatti kötbért (penitenciát) kész vagyok megfizetni, csak legyél szíves közölni megbízottad útján (ha jól emlékszem, Plébánosnak hívják), majd valamikor beugrok hozzá. (Csak elég ritkán van bent a munkahelyén. Tényleg, utána nézhetnél, mit is csinál egész álló nap! Én biztos nem hagynám elkolbászolni beosztottaimat munkaidőben!) És ha már ott leszek, akkor magamhoz veszek egyet abból a tutii ostyalap termékedből is. Sosem értettem, miért tud egy ilyen sivár ízvilágú, olcsó termék ennyire felemelő hatású lenni. De bomba üzlet, az biztos, mindig mondtam, hogy nagy bizniszman vagy! Még mindig viszik, mint a cukrot, bár az utóbbi időben mintha kissé visszaesett volna a keresettsége. Tudom, tudom, tiéd a hatalom és a dicsőség. Remélem, azért nekem is jut valami! Kérlek, add át üdvözletemet Fiadnak és Sam (Szem)-nek is! Üdvözöllek és talán majd üdvözülök is…! Vagy hogy is szoktál elköszönni: béke veletek, ámen!

Zalaegerszeg, 2008. március 28.

Kérem az Irodalmi Alkotás Gyár versírási részlegének raktárosát, hogy sürgősen fáradjon az összeszerelő műhelybe egy három szótagú, rag nélküli, „a a á” sorrendű magánhangzókat tartalmazó főnévvel. Nehogy megint próbálja elsütni az exportból három éve visszamaradt „malacság” szót! Ha azzal érkezne, jobban teszi, ha a felmondólevelét is magával hozza, mert Va kartárs nem lesz elnéző! (Ja, és Mancikának üzenem a titkárságra: délután négytől ráérek, csak reá!)

Zalaegerszeg, 2008. január 25.

Vannak igazán sikeres férfiak. És vannak, akik még azoknál is sikeresebbek. Mr. Tetülíró is ezen kevesek közé tartozott. Nem csak a pénzvilágban volt sikeres, hanem a nők körében is. Érdekes módon a nők fejét sosem vagyonával csavarta el. A kiszemelt nő megszerzése érdekében egyszerre tudott határozott, de ugyanakkor lovagias és romantikus is lenni. Ráadásul bal orcáját nagyon férfias arcéllel áldotta meg a Teremtő, így ha az előbb felsorolt erények nem hatották meg azonnal a hölgy szívét, bal arcélét feléje fordítva és szája sarkába sármos mosolyt szegezve indult döntő rohamra. Többnyire sikerrel, két váll lett a roham eredménye, aztán gyorsan új küzdőpartner után nézett, aki felveheti vele a versenyt.

Azonban az üzleti életben nem ismert semmiféle romantikát vagy sármos mosolyt. Mr. Tetülíró precíz alapossággal sajtolta ki alkalmazottaiból és munkásaiból a lehetséges legnagyobb hasznot. Módszerei helyenként az ókori evezőshajók rabszolgahajcsárainak kíméletlenségét közelítették. Ő találta ki és fejlesztette tökélyre, milyen étrendet kell előírni a gyártósoron dolgozók részére, hogy azok minél kevesebbszer menjenek ki wc-re. Ezzel sikerült 0,5 alá csökkenteni az egy órára eső átlagos szalagleállások számát, ami 123,4 profitcent többletnyereséget hozott másodpercenként. Így aztán szépen gyűltek a centek, a dollárok, a milliók.

Szükség is volt rá, mert Mr. Tetülíró adott a látszatra, a rózsaszín látszat fenntartásához pedig rengeteg pénzre volt szükség. Fizetett a médiáknak, a politikusoknak, az egyházaknak egyaránt. Ennek köszönhetően ő lett Lopoldia legtiszteletreméltóbb közéleti személyisége. Az ország legmagasabb kitüntetését, a Becsücsülrendet két alkalommal is megkapta.

Az emberi arc sosem teljesen szimmetrikus. Mindig fellelhetők apró különbségek a két orca között. Az eltérő jegyek pedig önálló életre keltik a két arcfelet. Mintha két személyiséggel rendelkezne viselőjük, és földi pályafutása során kénye-kedve szerint váltogathatná saját előnyére, melyiket is mutatja a világ felé. Legalábbis addig, amíg rá nem jönnek az emberek, hogy kétszínű viselőjük sosem az igazi arcát mutatja.

Valószínűleg Mr. Tetülíró sem választhatott, melyik arcát mutassa utoljára a világnak, mikor agyán egy Smith & Wesson márkájú pisztolyból kilőtt lövedék száguldott át, és oldalra fordult orcával egy elhagyatott sikátor koszos pocsolyájában landolt. Érdekes módon most is a sármos Mr. Tetülíró volt felül. Másnap a helyszínelő főhadnagy segédje, Orrnyela Muti kisasszony erősen sajnálkozott is miatta: – Milyen kár egy ilyen jóképű pasiért! Sosem derült ki, ki húzta meg a ravaszt: egy házassági ígérettel kecsegtetett, elhagyott szerető vagy egy kizsigerelt, elbocsátott gyári munkás. Egy biztos: olyas valaki, aki ismerte Mr. Tetülíró másik arcát is.

Zalaegerszeg, 2007. november 2.

Mek Sincs sosem tudta elképzelni, hogyan futja egyeseknek a legkülönfélébb luxus dolgokra, miközben rosszul fizetett állásaikban is éppen csak megfelelnek. Eleinte mindenféle adócsalásra, tiltott szerencsejátékra, maffiapénzekre gyanakodott. Sóvárogva vágyta, bárcsak ő is szert tehetne ilyen kapcsolatokra. Beteges kényszerrel igyekezett kilesni ezen személyek vélt titkait, nem mulasztott el egyetlen egy kínálkozó lehetőséget sem, hogy közelükbe férkőzzön.

Ott van például Felháj Csont, aki egy koszos húsbolt gusztustalan hentese a Takarodj közben, de mégis, minden évben a Döglött tyúk-szigeteken nyaral hasonlóan testes feleségével és porontyaival. Firtató kérdéseire mindig azt a választ kapta, hogy egész évben gyűjtögettek rá. No igen, de akkor miből vették tavaly az új limuzint? Mohó kíváncsisága egészen addig vitte, hogy képes volt egy egész napot végigleselkedni a közeli park tikkadt fái közül, és figyelni a bolt forgalmát. Mindössze három vevő volt ez idő alatt, és ők is lapos táskákkal távoztak az üzletből. Ebből nem lehet fényűző életet élni!

Vagy vegyük Nyomorc Gáttalant! Övé a város legszürkébb mütyürkeboltja, ahol giccsesebbnél giccsesebb plüss, porcelán és műanyag figurákat lehet vásárolni, már ha valakinek van ilyesmire ingere. Mek gyakran betért a boltba, látszólag vásárolni. Néha vett egy-két apróságot, az asszony korholta is folyton emiatt. Ő megtérülő befektetésnek tekintette, mert a nézelődés közben elbeszélgetett Nyomorccal az üzletmenetről, a költségek, haszonkulcsok és egyéb misztikumok világáról. Hazasietvén pedig hajnalig íróasztala fölé görnyedve számolgatta, keresgélte új információi alapján az Üzlet meglelni remélt aranykövét. Persze a bölcsek kövét nem lelte meg, csak vesekőre tett szert idővel.

A sok kudarc ellenére nem adta fel. Újabb és újabb embereket szemelt ki magának, és próbálta megfejteni valószínűtlenül fennálló anyagi jólétük titkait.

Aztán egy nap bekopogtatott hozzá a szerencse. A szerencsét Nyissz Plázacsicska hordozta tenyerén, pontosabban ujjhajlatán. Mek először majdnem kihajította, mert az Antropológiai Egyház hittérítőjének nézte. Aztán jobban megnézte. Kellemes jelenség volt, az egyszer biztos. Ugyan bizalmatlansága még ott szimatolt, mert valamiféle befektetésről hadovált a jövevény, amikor kelletlen betessékelte, de legbelül valami azt súgta, váratlan fordulat áll be életében. Nyissz Plázacsicska nem köntörfalazott, azonnal a lényegre tért. Egy szerződést terített ki az asztalra. Özönvíz előtti betűtípussal készült, a tetején pedig öles betűkkel virított: „Szerződmény az pínznek titkos szaporításárul”. Ahogy Mek rápillantott, azonnal feltűnt neki a papíros aljára odafirkantott rengeteg név, az utolsó sorok nevei közül pedig Felháj Csonté és Nyomorc Gáttalané. Vendége lényegre törően előadta, hogy már hosszú ideje figyelik állhatatos tevékenységét, és mivel éppen üresedés volt a Kívállasztottak Táccsaságában, a Bőcsek Tanáccsa méltónak találta arra, hogy az elhunyt személy helyébre lépjen. Mindössze az asztalon heverő szerződést kell aláírnia.

A helyzet váratlansága, valószínűtlensége, ugyanakkor kézzelfogható volta minden kétséget eloszlatott benne: igen, erre várt már, mióta! Tollát kezébe kapva átfutotta a szerződést. Ahogy olvasta, egyre szélesebb vigyor ült ki szája szegletei közé. Most már értette, miért nem tudhat erről kívülálló, miért nem jöhetett rá a titok nyitjára magától, miért vannak oly’ kevesen a kiválasztottak. Még átsuhant az agyán, mielőtt aláírta volna, mi lenne, ha visszakozna. De rögtön elhessegette magától a gondolatot, mert élénken élt benne a szerződés záradéka: „Ki lölkíben alázattal az pínznek hódol, isteníti oszt míndenek fölött, annak megnyittatnak míly bugyrai a fődnek s a sátánaranyak övéi lészenek, számolatlan. Mínden aranyírt lölkének ögy darabkájával tartozik fizetni, mígnem lölke elönyíszik. Azokutánna ingyér dúskál a jóból. Ki ezt olvashassa, már önyím, aranyakkal vagy azok nílkül.” Hát aláírta. Már évekkel azelőtt…

És hogy én honnan tudok a történésekről? Én voltam a toll, figyelj a sercegésemre!

Zalaegerszeg, 2007. október 21.

Apróhirdetés: Elromlott időgép olcsón eladó!

Jutányos áron eladnám jelenleg működésképtelen, elromlott időgépemet. 38 évvel ezelőtt használtam utoljára, amikor kísérletezésképpen e világra jöttem. Eleinte úgy tűnt, élhető e Föld nevű hely, de alkotórészeinek, folyamatainak és törvényszerűségeinek folyamatos megismerése után be kellett látnom, hogy az itt eltöltött idővel egyenes arányban csökken a túlélés valószínűsége. Talán emiatt öregszenek a bolygót benépesítő, magukat tévesen legintelligensebbnek tartó lényei, az emberek. Sajnos ez maga után vonja a többi, jószándékú élőlény öregedését, halálát is. Valószínűleg ez tette tönkre időgépemet is. Nem értek a javításhoz, működőképes gép hiányában pedig az öncélú földi technikával nem lehet elérni az aldeberani javítóbázist. Ha nem ismerném az embereket, vevő helyett szerelőt keresnék. De kalapáccsal nem lehet Doxa órát javítani! Manapság meg mindenki pöröllyel jár. Ki a kezében lóbál furkós botot, ki mennydörgős szavakkal sújt le. Így hát inkább eladom, hisz nincs már visszaút. Alku lehetséges, készpénzes vásárlók előnyben!

Levél: Tisztelt Ügyfélszolgálat!

Tisztelettel kérem, hogy „Elromlott időgép olcsón eladó!” jeligéjű hirdetésem további megjelentetésétől eltekinteni szíveskedjenek, mivel eladási szándékom időszerűtlenné vált. Egyben tisztelettel kérem, hogy lapuk 2126. május 30-i száma 13. oldalának cikkében hivatkozott Időgép-éltetők Egyesülete elérhetőségét (cím, telefonszám) közölni szíveskedjenek.

(Sóhaj: Van még visszaút!)