Reggelre nem az erdőillatú papírhegyek
vártak rám irodámban, halálhíred kopogtatott,
köszönésként bensőmben sajdult a lélek,
s nemléted kilakoltathatatlanul beköltözött.
Nem hittem, hogy hónapok óta érintetlen szobádat
reményből kérgesült hiányod ennyire kiüresítheti,
s bár szedertüske marta bakancsod
ott áll még a falsarok kettős magányában,
nem lesz, ki a vágyott dombokat újramászni felveszi.
Nem lesz, ki felidézze hajdan volt erdők és arcok sorsait,
nem lesz, ki féltőn keblére ölelje a mának vadjait, lombjait.
Távolba szakadt gyermekként apám voltál,
sosem hangos szóval, értő szelídséggel korholtál,
s mikor ifjúságom igazával vesztembe rohantam,
pajzsnak elém oltalmazón magadat tartottad.
Minden körülményben az embert kerested,
sosem a gyarló hibákat, a törekvő erényt lelted meg,
mértéked’ és mércédet a Teremtő szabta,
hited volt számunkra a megtestesült példa.
Az alattomosan burjánzó kór sem tört meg,
még Te bátorítottál bennünket,
robotban görnyedőket,
s ígérted, mire a falinaptár őszt vet,
ismét velünk mulatod idődet.
Tartani akartad adott szavadat,
mint oly’ sokszor, hiszen megfogadtad,
de az égiekkel már nem dacolhattál,
a Jóisten most az egyszer rosszul szolgált.
Testetlen is teljes az emberséged,
elválaszthatatlan része lettél a létezésnek,
míg csak köztünk egy is akad,
kiben továbbélő szavad
csorbítatlan felfakad.
Zalaegerszeg, 2007. november 22.
