a vak festő álma

megpróbállak lerajzolni
s miközben fejemben
kutatok a színek után
rájövök, hozzád képest
színtelen vagyok.
hogyan álmodhatna a szürke
karmazsinpirosról
ibolyába hajló ametisztről
simogató erdőzöldről?
s ha fel is találnám a színeket
esetlen vonásaim
hogyan keretezhetnék
kitapogathatatlan végtelenséged
a papír csonka síkján?

Belém égtél,
színek nélkül, vakon is
érezlek,
jóllakottságom
megtestesülésed jele.
Kérlek,
magyarázd el a kéket,
keverj belőlem rózsaszínt,
taníts meg árnyalataidra,
tégy határtalanságod
sosem járt részévé,
engedd, hogy láthassalak!

Zalaegerszeg, 2018. február 27.

mag-unk

ha szomjúzom
illatod cseppjeid
megint tavasz nyílik a lelkemben
mély gyökerekből
szippantalak fel ereimbe
s adrenalinboldogsággal
lüktetsz szét bennem
fává cseperedem
belőled és fölötted
árnyakat rajzolok a homlokodra
s látom bujkálni bennük
a mi kis boldogságunk’
mag-unk téllel dacoló pillanatait

Zalaegerszeg, 2018. február 11.

Otthon-hon

Ismerősen nyikordul az ajtó,
kilincse a tenyerembe kopott,
a szobák sarkait belakták már
a szabadságra kárhozott sóhajok.

Az asztalon esetlen mozdulatom
tükre díszeleg, suta karcolat,
az edényekbe saját kezűleg súroltam
a spongya erű, meglett ráncokat.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
amennyire szerethetem önmagam.

Minden zörej hozzám beszél,
hallom zsongani az ereszaljakat,
mikor beléjük duruzsol a szél,
csitítanak, álomba ringatnak.

De nem csak tégla, fa és cserép,
és nem csak malter, ami összetart,
benne lakik ezer év s emlék,
tág pupillákra rótt pillanat.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
amennyire szerethetem önmagam.

Ha nekivágok a nagyvilágnak,
hajtanak, űznek a gonoszok,
ez az a hely, ahol hazavárnak,
mindig akad igaz csók.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
hogy velem együtt majd elhamvad.

Zalaegerszeg, 2018. február 5.