Parázslanak a temetők,
s a botorkáló fények
szelében könnyű hamuként
lebbenünk sírról sírra.
Hajdanvolt könnyek fel-feltör-
nek, vasmarokba fognak az évek,
meg nem idézett tanúként
ősi tetemre hívnak.

Ott állunk a megtapasztalt
ismeretlen előtt, lepereg:
mivé lehettünk volna, ha,
és bizonyossággal mivé leszünk.
Holt virággal terített asztalt
áldozunk, hátán rengeteg
mécsnyi tűz fagy hajnalba,
s átfagyva, csendben hazamegyünk.

Így fogyunk el,
esztendőről esztendőre:
szaporodnak a halmok,
elkopnak a látogatók,
tíz körömmel
kapaszkodunk a szűkülő jövőbe,
de valójában már vágyjuk a hantot,
hisz nem vagyunk mások,
csak átutazók.

Zalaegerszeg, 2018. november 1.