Törik a fény,
törik a kukoricát,
góréból potyognak a szemek,
rét alján dér
szidolozza át fényesre
a hamvas fürtű kökényeket.
Ködbundába bújnak
a begubózott reggelek,
leheletük a falun megül,
fojtásából szabadulva
csihol tenyerében meleget
a törődött csipásszemű.

Lassan átég a napláz
az ég leszakadó ónfüggönyén,
aranyra fest szőlőt, almát,
arany a hervadó krizantém.
Lobogó ragyogásba gyúl
bokáig a brokát dombvidék,
s feszül rá összefolyt lomblazúr
kivillantva gallyneglizsét.
Habzsolja színeit, ízeit
kerevetén a létezés tere,
nem csoda, ha kincseit
meglopja, ében mázzal vonja be
a lecsorgó naplemente.

Vajon holnap is eloldja
éjkalitkáját az eszmélés,
s szabad létbe tör utat,
vagy végképp feladja harcát,
esőcseppjeivel arcán
szomorún télbe szunnyad?

Zalaegerszeg, 2019. október 18.

Csöndbe burkolózom,
állig húzom,
még azon is túl:
egészen vacogó lelkemig.
Oly’ puha itt bent,
csak levél zizzen
a fán, szívem kondul,
és bensőm megtelik.
Így őrizlek magamban,
csönddel és vigasszal,
ahogy ágon őszi hajnal
minden árva
levelet marasztal,
s elragad majd
a szeles nappal,
tele csupa hanggal,
kalanddal.

Zalaegerszeg, 2019. október 13.

a megzenésített vers

Hattyúk a tavon,
szalag nyakadon,
masnija szabadon
körüludvarol.

Simítom vonalát,
meleg bársonyát,
kacéran csordogál
szellő-folyamán.

Add nekem szalagod,
elrejt gúzs-karom,
így leszek tűrt tagod,
már rám hagyhatod.

Hattyúk a tavon,
kötél nyakadon,
súlyom oly’ nehéz,
mélybe sose nézz!

Zalaegerszeg, 2019. október 4.