Vánszorgó repülő melírozza felettem az eget,
talán nem esik le, még dolga van, –
ablakain csüngnek kíváncsi szemek,
hogy rajzanak a hangyák alant öntudatlan.
Mert ami távoli, mindent megenged,
ugyan, kinek fáj a feltételezés,
baromból embert
faragni fáradtságos megismerés.
Tudom a repülőt,
szárnya van, de nem madár,
levegő tömi a tüdőt,
de a semmi sose fáj.
Miért a nemlét tudatosít,
és a hiány perzsel igazán,
miért a veszteség vésődik,
nem amikor megtalál?
Vánszorgó repülő melírozza felettem az eget,
mohón felettem a távolságot,
kétkedésem felitta az előítéleteket.
Mégis itt állok most éhesen és szomjasan,
vágyom megismerni a világot,
emberként ölelni minden szilánkot,
és magamba vésni: gazdagodtam.

Zalaegerszeg, 2019. június 22.

A legerősebb vár is mindössze annyit ér,
mint benne a leggyengébb fűszál.
Istenem, kérlek, hadd legyek én
legsatnyább kóród, akit megpróbáltál,
és hajlott hátam adjon reményt a görnyedőknek:
büszke ez a lét, életen át tartó, éber őrségben.

Zalaegerszeg, 2019. június 11.

szeretem a helyet mellettem
félig kihűlve, gyűrötten is
boldog óráink lenyomata
idevárhatlak vissza holnap is

Zalaegerszeg, 2019. június 8.

Az álmos égbolt
Elnyújtózott a dombokon
A tar rétekre
Üvegfelhők heveredtek
Ólomlábakon
Botorkált közöttük a megfáradt idő
Talán elfelejtette
Számon tartani a szétszéledt perceket
Az árnyak
Egészen a sötétig nőttek
Szürcsölve
Felitta őket az este
Jóllakottan
A résekben is elterpeszkedett
S szemlesütve
Zárta csöndlakatra a szender testet
Kívül rekedtem
Bennem nem oltotta ki a fényeket
Aggodalommal
Öleltem, mint utolsó mécseket:
Legyen miből
Hajnalt csiholni, kőből lángvöröset

S most itt lobogok minden napban
Azokban is, melyek már nem az enyém’
Tükröződöm az égboltra
S csillagokkal gyújtok új virradatra reményt

Zalaegerszeg, 2019. június 8.