A por szállva ül le az útra,
Szürke hamuja elborít.
Majd jő egy szellő, lágy fuvallat,
S mindent kiszabadít.

Celldömölk, 1987.

I.

Csörögve láncolt sötét testét
Suhanó lelkek kihalt útján
Ingatag, kongó léptein hordozza.
Sikolt a kő, mely szembekerül vele,
Zord képét árnyék veti: a Várúr!
Átlép élőn s reszketeg holton,
Rideg nézését mocsár se állja.
Törékeny kankalin, értelem virága,
Isten veled, elé sodort a sors!
Botlasz s buktat, felkelnél, de eltaszít.
Omlásnak indultál, de még érzed, hogy
Rian végig a mocsáron halálod, s
Nyögve emel ki más pilácsot,
Élőt, ki halni fog.

II.

Mi takarja el előlem a Mount-Everest-t?
Ó, a föld gyémántja, lángoló esze!
Gyermeteg ésszel hittem ezt.
Elveszett remény, s helyén
Rikoltó semmiség ül.
Jámbor lélekből óriás,
Óriáskígyóból fojtó varázs. Ül.
Zongoráján kezek hegedülnek,
Sietve serceg a papíron a toll.
Eltántorgott lelkek fricskái,
Felszabadult s kiontott indulatok.
Némán ül, (s)ír, rendel, számol:
„Épp itt az ideje, hogy elkezdjetek tanulni!”

Celldömölk, 1987.

Szépségeden tovasuhan az idő,
Kinyílik akár a rózsaszál,
Míg virula, itt valék,
Hervadt koszorúd síromra száll.

Celldömölk, 1987.