Roskad a hó
lépted alatt,
útravaló
terhe szakaszt
nyomra nyomot,
nézd, araszol,
kurta a sor,
szél csavarog,
szór daraport,
betakarja.

Benned a szó
fáklyatüze
lángra kapó
szalma, üres
fénymeleged
rejtegeted,
gerjed a fagy,
mérge repeszt,
kőbe harap,
hajkol mélyre.

Nincs menedék,
sajdul a lég,
gémberedik
görcsbe a lét,
hányja-veti
fűszekerét,
jégzabola
köt ide rég,
dérfuvola
hangja éled.

Rázza fáról
ónnehezét,
tónak tükrén
tágul a lék,
vesszőn újra
serken a rügy,
friss illattal
telik a szügy,
új életre
hív szerelmet.

Zalaegerszeg, 2007. december 31.

Szembogaratok angyalfénye bűvöl,
mint egykoron bennem is,
lángol tükreikben
az áhítattal átszőtt várakozás.
S bár felnőtt fejjel tudom már,
nem a Jézuska lopja be a fenyőfát, –
sőt ti is tudjátok,
csak cinkosan mosolyogtok,
mert öcséteknek misztérium még e játék, –
újra édesanyám elveszett-megkerült fia leszek,
csak most búvó ölelésetek melenget,
nem a mosástól kérges anyai kéz.
Bennetek hajdani önmagamat keresem
és lelem meg,
így ünneplek veletek
és kicsit magammal is, bennetek:
egy pillanatra sosem volt-elmúlt önmagam lehetek.

Zalaegerszeg, 2007. december 24.

Más ez az este,
vágyott este,
hódunyhába
bújó csendbe’
csoszog déde,
lépked gyermek,
kéz a kézben
hívó fénybe
gyűlik egybe,
szentestének
ünnepére,
éjbe szálló
szentmisére,
orgonaszóra,
áhítatba
szőtt imára.

Megtisztulván
békességben
bandukolnak,
csizmájuknak
sarka alatt
roppan a hó,
kertkapunál
szomszédoknak
néhány jó szó,
s kályhameleg
otthonukban
fenyőillat
varázsában
szenderülnek
mély álomba.

Zalaegerszeg, 2007. december 21.

Gyermekszemek tükreiben gyertyatüzek égnek,
ezredévek lángvirága áhítatba éled,
körülölel, átmelenget, dajkál ámult csendben,
várakozás izgalmával tölt el minden embert.
Hajszolt munkás megpihenhet, dacolhat a mával,
parasztember új vetésre koccint friss borával,
hívő lélek megtisztultan várja Messiását,
bűnbeesett az Úr útján nyerhet megbocsájtást.
Édes szülék titkolózva szekrénymélybe rejtik,
amit ajándékul vágynak rosszcsont gyermekeik,
utca kövén fagyott koldus remél jobb világot,
ilyenkor még gőgös gazdag is vet pár petákot.
Mennyi várás, mennyi érzés mozdul meg bensőnkben,
Szentestére tisztul, fényül meghitt ünneplőbe.
Karácsonyfát körbeállva halkan szól a dallam:
békességet minden háznak, áldást minden napra!

Zalaegerszeg, 2007. december 20.

Gacsiba csacsika
riszál a lagziban,
paripa pacival
paroláz praclija,
döccenve koccintgat,
kacsintgat Mancira,
ő lesz az asszonya,
ki majdan aszongya:
szamarabb férjurat
már nem is akarhat.

Zalaegerszeg, 2007. december 18.

Hópihék zümmögik hangtalan’
az utcalámpák sárga csóváit körbe,
rajzanak útra, fára, háztetőre,
ettől öltözik a dísztelen táj
fehér ünneplőbe.
Puha pihepaplan csendje terül
a Föld sebzett kérgére,
ránctalan álomba szenderül
minden istenfélő lénye.
Legbelül
márványtermek hidegébe
kandallólángot gyújt
a természet ihletett szépsége,
így tisztul, melengedik
igaz eszmélésbe
az emberlakta lélek.

Zalaegerszeg, 2007. december 16.

Csendösvényen szán csikordul,
hósemlyébe napfény csordul,
himbájában ág nyikordul,
minden áhítatba fordul.
Fák rőt kérge parazsat rejt,
sebzett cinke meleget sejt
szél szántotta barázdában,
gubbasztva tavaszát várja.

Zalaegerszeg, 2007. december 15.

Egy dallam dúdol bennem,
dong-zsong,
részegülve
bozsolét kóstol.
Buborékkacaja
nyelvemre hangol
merész ízeket:
csecsemő gurguláját,
operák elcsent félhangjait.
Feljebb, egyre csak feljebb –
tódul, duzzad bensőmben
a mámorária,
fülembe üvegorgona,
kristályxilofon húzza
kíséretét, kortyonként
könnyebbedik a lét,
s opálba mélyülő tekintettel
ünneplem, fojthatatlan,
a gyöngyfürtök
önkezűleg ontott
gyönyörét.

Zalaegerszeg, 2007. december 11.

Végre rajtad araszolgatok,
nem az anyátlan magány
hány megtűrt vacokba,
vedlett kéreg helyett
leheletpárád burkol
testmeleg alomba.
Nem a távolság feszít
ágcsonkról ágcsonkra,
szelíd tekinteted simogat
bábuló szenderálomba.
Kezedbe nyílok, érted
a pillepercek illanó fényére
cserélem szürke gubófedezékem,
mától nem nélkülözhetem
hernyólétem’ kiteljesítő menedéked!

Zalaegerszeg, 2007. december 11.

I.

Degeszre ettem magamat,
a szusszal együtt bennem
a szív is megszakadt.
Mire a szatócsok összeférceltek,
már nem volt benne köszönet,
nem maradt, mi irányítsa pöckömet.

II.

Apám is megmondta,
keményfejű vagyok,
dolgaimon addig agyalgatok,
míg egyszer csak a falnak rohanok.
Az öreg ebben sem tévedett biza’,
tényleg keményebbnek bizonyult
a köztisztasági hivatal fala.

III.

Biztos voltam benne,
még időben átérek.
Intő példa volt ez
a járókelő népnek!

IV.

Időben indultam,
mégis időn túl érkeztem.

V.

Megmérgeztek.
Többet ilyet nem eszek!

VI.

Író voltam,
rengeteg tintát fogyasztottam,
sajnos a zöme nem papírra cseppült,
ez a hőn szeretett májamba került.

Zalaegerszeg, 2007. december 7.