Végre rajtad araszolgatok,
nem az anyátlan magány
hány megtűrt vacokba,
vedlett kéreg helyett
leheletpárád burkol
testmeleg alomba.
Nem a távolság feszít
ágcsonkról ágcsonkra,
szelíd tekinteted simogat
bábuló szenderálomba.
Kezedbe nyílok, érted
a pillepercek illanó fényére
cserélem szürke gubófedezékem,
mától nem nélkülözhetem
hernyólétem’ kiteljesítő menedéked!

Zalaegerszeg, 2007. december 11.