Ugyanabban az ölben fogantunk,
éppen úgy ölelt édesanyánk,
ugyanaz az emlő szoptatott,
ugyanúgy vigyázott ránk a kiságy.
Ugyanazok a hangok szólítottak,
ugyanarra nevelt édesapánk,
éjszaka álmaink egymásba fonódtak,
ha bántottak, ugyanúgy fájt.
A grundon ugyanarra gurult a labda,
izgatottan vágytuk az első csukát,
talpunk ugyanazt az utat taposta,
míg kijártuk sorban az iskolát.
Az első szerelmet ugyanúgy kerestük,
repestünk, mikor reánk talált,
és egyformán karoltuk gyermekünk
féltőn magunkhoz a szülőszobán.
Elsodort és másképp’ tépett a sors,
vagy emelt magasba a jószerencse,
a ritka viszontlátás mindig ünnep volt,
mint régen, úgy teltek újra a percek.
Édesapánk sírgödrét sötétbe zárva
szívünk egy darabja a föld alatt maradt,
azóta még jobban kapaszkodunk egymásba,
ne kísértsen a keserű pillanat.
Ha a Teremtő mégis szólít,
a másikban élünk tovább,
és a hajdani kisfiús pajkossággal
kacsintunk össze majd az égi focipályán.

Zalaegerszeg, 2018. március 30.

Tudod, minden ott kezdődött,
Emike néni házának falánál,
a hőség elől az árnyékba bújtunk,
de belül elöntött azonnal a láz.
És minden reggel újra vártalak,
míg el nem fogytak a nappalok,
távolból sem múlt el a varázslat,
hűség kötött hozzád, nem adott szó.
Mire a postások térde véresre kopott,
megemberelte magát a bátorság,
és megsúghattam végre a réten, ott,
mint alvó mag vágyja a fényt, hiányoztál.
Nem ígértél semmit,
végül magadat adtad nekem,
„semmiért” és „egészen”
beteljesítetted életem.
„Tudod, mi ketten egyek vagyunk,
mint fészkükön a madarak,
és ugyanúgy szól dalunk,
mikor az égre kacagunk,
vagy rózsákat siratunk
a völgyben hallgatag.”

Zalaegerszeg, 2018. március 29.

Itt járt Jézus,
tegnap hajnalban
látták a kertek alatt,
talán feltámadott,
bár az is lehet,
csak alteregója akadt.
De mégis, a piacon
végre nem perlekedett
a két szomszéd kofaasszony,
megosztoztak a helyen,
és a pék is,
nem kapta le tíz körméről segédjét,
pedig délig
csak a virágáruslánynak csapta a szelet.
A kóbor macska szándékosan
elvétette az űzött verebet,
a nagyfiúk a grundról
nem zavarták el a kisebbeket,
a zápor két mennydörgéssel
illedelmesen bekopogtatott,
a járókelők zsebéből néhány fillér
még a koldusnak is jutott.
Vajon mindez véletlen csoda volt,
húsvét felé a fagyott lelkek felengedtek,
vagy közös imánk az égig hatolt,
és Jézus érettünk ismét emberré lett?
Én nem, nem tudhatom,
nem láttam elosonni azon a hajnalon,
csak ami bennem itt maradt,
ahogy könnyebbül a lét,
mélyül, és áldottá magasztosul a pillanat,
súgja azt:
mégiscsak feltámadott,
szívünket beragyogva
újra közöttünk van.

Zalaegerszeg, 2018. március 29.

Tavasz van a szívemben,
nem tudom, mikor jött,
bekopogtatott-e az este,
mielőtt végleg beköltözött,
s miért éngem választott,
oly’ sok már bennem a keserűség,
másokban a lélek visszamosolyog,
itt szűk teret szorít bent a szükség.
Mégis itt van, szüntelen
bújik, illatozik, dalol,
hiába hessegetik színtelen,
megkeseredett gondolatok.
Ha szidom, csak rám nevet,
ha űzöm, fogócskába kezd,
légszomj lüktet tüdőből az erekbe,
zsenge pázsitján meghemperget.
Most már bevallom, nem bánom,
morculó lelkembe csodákat varázsol,
berozsdált idegpályák újraéledtek,
ezer karral hív ölelni a természet.
Már nem vendég, a barátom,
télen-nyáron is vigyázom,
minden percben nyíljon virág,
ne forduljon magába a világ!

Zalaegerszeg, 2018. március 29.

– bocsánatvers az előzőért –

Mikor az utcán átment a kedves,
ostorfák bújtak a kandeláberekhez.

A piros lámpa ráfeledkezett,
riadtan adott a zöldnek helyet.

Kisimult az este meggyűrt zebra,
mikor finoman átszökellt rajta.

A troli majdnem karambolozott,
mégsem szitkozódtak rajt az utasok.

A fátyolfelhős Nap is beköszönt,
kardigánján megcsillantak a szöszök.

Rámosolygott a virágárus nénike,
ölében frissen szedett gyöngyike.

A srácok a padról odafüttyögettek,
aztán továbbgondolva szétrebbentek.

Először bántott, nagyon fájt,
ahogy magáévá tette a nagyvilág.

De eszembe jutott megannyi éjszakánk,
ahol csak nekem nyílt meg e gazdagság:

Ma reggel minden neki bókolgat,
mégis ott viszi száján a csókomat.

Zalaegerszeg, 2018. március 27.

Mikor az uccán átment a kedves,
toronyóra ütötte éppen a kilencet,
galambok ültek a verebekhez,
a szomszéd fiú zsebébe csúzlit rejtett.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
az álnok kavicsot nem vette észre,
édes bokája derengve fénylett
estében, ahogy a földet érte.

Mikor válla picinkét rándult,
érezte, bokája is belefájdul,
egy kis fiúcska utána bámult,
felfeslett harisnyáján elámult.

Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
körben a tébláb jónép mulatott,
s kedvükre nézték, csodálták vígan,
tán’ bohóckodik, mint ki beszívott.

És ránevettek, senki se bánta,
pereltem velük, mindhiába,
hogy ő szívem gyökere-ága,
elküldtek melegebb égtájra.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
most gyalázzák előttem, hörögve,
óh hogy aggódtam – elveszik tőlem,
ahogy a múltkor is Grafenwöhrben.

De begyes kedvük szivemre rászállt,
mormoltam értük egy halk fohászt,
letörte ott az irigy virágszált,
a jóisten úgyis örökké megbocsát.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
egy hét múlva már bot nélkül, ügyesen,
karcsú szél hajlott utána hűsen,
éreztem: ez mindent túlélő szerelem.

Zalaegerszeg, 2018. március 27.

A mélységet magadban,
a magasságot a mélység felé,
a szeretetet két marokkal,
ölelni sosem elég.
Az igazságot szavakban,
a szavakat tettekkel mérd,
a világot mosollyal,
ameddig a fény végtelen ér.
Könnyekkel a fájdalmat,
a boldogságot, hiszen egybeér’,
a szerelmet magánnyal,
a magányt hiánnyal,
közös végük a beteljesülés.
A bűnt a bűnhődéssel,
a megbánás megbocsájtást remél,
de feloldozásra jóvátétel
nélkül nem adatik remény.
A halál mérhetetlen
könny és fájdalom,
mi(t) számít már, ha letép,
nincs többé irgalom.
Egyedül isten tévedhetetlen,
mikor végleg megítél,
magadat istennel,
másokat magaddal mérd.

Zalaegerszeg, 2018. március 25.

nincsen testem
már én sem vagyok
csak légypiszok
a messzibe
ábrándozó ablakon
köd előttem
belül üresség honol
így várom sorsomat
egy nyár’ éjszakán
a zápor végleg lemos

helyemet átveszi
a töretlen fény

Zalaegerszeg, 2018. március 25.

citromos teádat kortyolgatod
rámgondolatod benne a méz
s ahogy a fűmaradék az alján kavarog
úgy mélyülök felkavarón beléd
aprókat kortyolsz, hiszen még éget
apránként kóstolsz belém
bensődet egyre forróbbnak érzed
illatom, ízem mindenhol elér
lüktet, árad, leigáz a mákonyláz
álmaid ébrenlétbe fordulnak
vajon kitart-e a méhvarázs
nem lesz-e keserű, megfáradt a holnap?
holnap cukrot is hozok
hogy az édesebb felem választhasd
a ma’ éjszaka orvul meglopott
holnaptól egy nappal (évvel) fanyarabb a pillanat

Zalaegerszeg, 2018. március 23.

Ma ismét szavakkal fizetek,
nyelvünk kifogyhatatlan
gazdagságát dézsmálom,
az égben róják fel hitelem,
kamatostul duzzadt nagyra
eredendő adósságom.
Költök, amíg megtehetem,
hisz igazán csak az koldusszegény,
aki még hozomra sem ígérhet
verssor-szántás végébe ritka rímvetést.
Költök virágba omló mezőt,
rajta lepkeszárny-csillogást,
s mikor a begyújtott kandalló előtt
lapozol, hallod, dalolnak a pacsirták.
Ha nem tudod és nem is sejted,
mi motoz legbelül, lelked miért fáj,
szavakba vájt gondolatok szűrőjén át
kristályosodik ki általam a bizonyosság.
Ez itt mindenről a végszámla,
benne szófajonként felszámolva az áfa,
mindenért drágán megfizettél,
ha az olvasásban eddig elverekedtél.

Zalaegerszeg, 2018. március 23.