Kezemben tépett vessző,
tó tükrét töröm vele,
s a tovagyűrűző hullámok
elmossák emlékeimet.

Befogad a víz,
méhe mélye csalogat,
hínárfonta lelkem
súlya alatt szétszakad.

A légbe szálló buborékok,
mint megannyi piranha,
koncát mohón mulatja.
Sűrű iszapba már csak csontom temet,
sulyom-homály von rám szemfödelet.

Hol van már az aranyló nyár,
madárdallal szegett határ?
Tarlóra hányt az örök kaszás,
hagyatékom üres kalász.

Se mag, se szó, se szeretet,
minden, mi voltam, elveszett.
Víz hiába mossa hullám,
bomlott elmém nem tisztulván
foszlányokat dédelget:

Az első lélegzet,
az anyai öl melege,
az első kacagás,
nagyanyám kenyere,
az első lázadás
és az első szerelem,
az első …, az első …,
mi most utoljára feldereng.

Először voltam én,
aztán lettél te, végül mi,
s velünk halt az egész világ.

Zalaegerszeg, 1999. július 28.- 2015. június 3.