Úgy gyűlölj, mintha szeretnél,
oly’ vakon és csupaszon,
körmeiddel csontig vájj belém,
keselyűkönny-ravatalon
kiáltsd ki bűneim sorát,
elsőként ítélj utoljára,
olvass rám ostobát, mostohát.

Úgy szeress, mintha gyűlölnél,
oly’ kitartón és megátalkodottan,
el nem múló lázzal, fösvény
rontással, visszaváró nyomokban,
horgolj életed pókháló-fonatába,
vergődjek benne örökké, hiába
szólít a vágy elkárhozottan Mekkába.

Úgy gyűlölj és szeress,
ahogy a legjobban fáj:
kimondhatatlanul,
kimondatlanul,
szótlanul.

Posedarje, 2017. augusztus 19.

az esti utca csillagokkal
van kirakva, arcomra
a fényük rajzol
bujkáló árnyakat
hazafelé gnómokkal
kísértő démonokkal
hadakozva vívom
újra vesztes csatáimat
de ugyan mit veszíthetek
alattam zárul a föld
fölöttem nyílik az ég
a szabadságot keblemre
ölelhetem, nincs tör-
vény, mi elvehetné
az óvatlan lépések
önfeledt örömét
nem számít pocsolya
bokaficamító kátyú
szentjánosbogarak
rajzó táncába kábul-
va érzem, egyre biztosabban
minden elvesztett háború
ellenére jó úton járok
ez az út hazavezet
tényleg haza

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 12.

A csend akár egy szekrény,
az ajtaja folyton tárva,
beléhullik minden lárma,
a külvilágtól megvéd.
Kopogtathatsz az ajtaján,
nem hív be, biccent talán
köszönésképpen, isten hozott,
fészkeld magad az ölembe,
ünnepnapra tartogatott
emlékeid karjaimban édesgesd.

A csend akár egy szekrény,
az ajtaja folyton zárva,
szíveden hiába mázsás málha,
nem könnyíti nehéz terhét.
Dörömbölhetsz az ajtaján,
elzavar, dühösen rád kiabál,
lármázni máshol tessék,
az eretnekként megeredő gondolatok
kiebrudaltatnak, nehogy sértsék,
mi büszkén ki nem mondatott.

A csend nem bútordarab,
benned van, örökké matat,
hol kényeztetve, hol korholva
gyógyítgatod vele önmagad.
A csend menedék és útirány,
békére lelni és mindig úgy járni-kelni,
hogy lelkedben ne tomboljon hiány:
csendben embernek megmaradni.

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 9.

Búval bélelt nagykabát a lelkem,
reggel még friss naftalinillat lengte
körbe, madarak daloltak a vállán,
fürgén sietett a járdán, ámbár
haragos fellegek fojtogatták a Napot,
még éppen annyi előnyt kapott,
hogy az elszontyolodó eső elől
egy koszosan ásító kapualjba bedőlt.
Ott aztán hosszasan vacogott, árván,
emberek mentek, percek teltek, várván,
ismét rátalál a napfény-szerelem,
mert nélküle se napkelte, se kikelet.
Levegőt vennék, őszintét, hűvöset,
ne perzseljen többé minden új nap
romlatlanul ígérgető melege,
ha magányosan sírva vacogok,
nagykabátom szorosabbra markolom.

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 8.

Ölelkező, finom szirmok,
bársonypírral mit takartok,
szemérmetek mért rejtitek,
porzó előtt bibe illeg?

Lefejtelek, szépen sorban,
benneteket rácsmarkomba,
titkaitok felboncolva
mélyetekbe hatolok.

Vajon a pőrén kivillanó
valóság kincsemmé lehet,
vagy feldúlt fészekre lelek,
melyet a héja imént kifosztott?

Lepeltelen’ torzó a virág,
ha rátalálni, szeretni vágysz,
csak ajkaiddal borzold, illatozva,
minden szirma lélekből faragott.

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 3.

Játékod leszek,
pajkos, kacagtató,
gyermekien ártatlan,
arcodra fényeket rajzoló,
nyárra megfakuló,
emlékekbe bábuló
hóangyal,
szélfútta
nyomok a hóban,
kézen fogva kísérő,
sehová nem vezető,
elfogyva megfagyó,
sarokba dobott,
megunt játék.

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 1.