a megzenésített vers (megzenésítette és előadja: Beruska)

Földből magba,
magból szárba,
szárból virágba,
virágból kalászba,
kalászból kenyérbe,
kenyérből testembe,
testemből lelkembe,
lelkemből szívedbe,
szívedből énekbe,
dalodból madárba,
madárral határba,
határon az égbe,
isten tenyerébe,
felhőgúnyában,
zápornyoszolyában,
csordultig kedvvel,
lemeztelenedve,
így lettünk mi:
megesketve.

Zalaegerszeg, 2019. november 17.

– negyvenre –

Veled szépült édesapád,
mikor megszülettél,
kincsként óvott édesanyád,
ahogy cseperedtél.
Eleinte még föléd nőtt a csalán,
de hamarosan a cseresznyefa tetején
Tejútig tágult a világ,
érezted, bármit elérhetnél.
S annyi játszás után
végre komolyan vett az élet,
csillagűrbe ábrándozás
helyett földi csillag igézett.
Fénye még most is
ott csillog a szemedben,
miközben szépséges gyermekeid
öleled, becézed.
Bölcs asszonnyá értél,
hát teljesítsd be,
feletted ugyanúgy kék ég,
mint a cseresznyefán, szelíden
átdereng múltad tavának fátyolán,
mi álmaidból megkésett.
Utadat övezze jóság és boldogság,
tudhatod, bármikor számíthatsz ránk!

Isten éltessen!

Zalaegerszeg, 2019. november 15.

Isten bennem mohos szikla,
néha felette ingó kétség,
életem cseppenként felitta,
s tett ismét félő gyermekké.

Munkát adott két kezembe,
s hogy elviseljem: dalt, mesét,
kegyelme, mint finom kelme,
rám szabatott, elkísér.

Minden tövis tépte sebbel,
avarba fakuló levéllel
a hit egyre teljesebb,
s lassan magam is felérem:

megbocsátok istenemnek.

Zalaegerszeg, 2019. november 1.

Törik a fény,
törik a kukoricát,
góréból potyognak a szemek,
rét alján dér
szidolozza át fényesre
a hamvas fürtű kökényeket.
Ködbundába bújnak
a begubózott reggelek,
leheletük a falun megül,
fojtásából szabadulva
csihol tenyerében meleget
a törődött csipásszemű.

Lassan átég a napláz
az ég leszakadó ónfüggönyén,
aranyra fest szőlőt, almát,
arany a hervadó krizantém.
Lobogó ragyogásba gyúl
bokáig a brokát dombvidék,
s feszül rá összefolyt lomblazúr
kivillantva gallyneglizsét.
Habzsolja színeit, ízeit
kerevetén a létezés tere,
nem csoda, ha kincseit
meglopja, ében mázzal vonja be
a lecsorgó naplemente.

Vajon holnap is eloldja
éjkalitkáját az eszmélés,
s szabad létbe tör utat,
vagy végképp feladja harcát,
esőcseppjeivel arcán
szomorún télbe szunnyad?

Zalaegerszeg, 2019. október 18.

Csöndbe burkolózom,
állig húzom,
még azon is túl:
egészen vacogó lelkemig.
Oly’ puha itt bent,
csak levél zizzen
a fán, szívem kondul,
és bensőm megtelik.
Így őrizlek magamban,
csönddel és vigasszal,
ahogy ágon őszi hajnal
minden árva
levelet marasztal,
s elragad majd
a szeles nappal,
tele csupa hanggal,
kalanddal.

Zalaegerszeg, 2019. október 13.