Búval bélelt nagykabát a lelkem,
reggel még friss naftalinillat lengte
körbe, madarak daloltak a vállán,
fürgén sietett a járdán, ámbár
haragos fellegek fojtogatták a Napot,
még éppen annyi előnyt kapott,
hogy az elszontyolodó eső elől
egy koszosan ásító kapualjba bedőlt.
Ott aztán hosszasan vacogott, árván,
emberek mentek, percek teltek, várván,
ismét rátalál a napfény-szerelem,
mert nélküle se napkelte, se kikelet.
Levegőt vennék, őszintét, hűvöset,
ne perzseljen többé minden új nap
romlatlanul ígérgető melege,
ha magányosan sírva vacogok,
nagykabátom szorosabbra markolom.

Zalaegerszeg, 2017. augusztus 8.