Csak cseppnyi melegséget,
résnyire nyitott kályhaajtót,
kézen fogva ringatott meséket,
élőnek kondított harangszót.
Falon túlra képzelt örömöt,
szomszéd lány szeméből ihletet,
torkos nagycsütörtököt,
nappal mezítelen szerelmet.
Sosem sajnált ölelést,
ölet: anyait, kedveset,
rárímelő szívverést,
kőbe karcolt perceket.
Csak ennyit kértél,
keservesen,
de kimérték
és nem jutott,
felvillanó délibábok
után vágytál, az álmok
sora megszakadt, elbukott.
Kerestél szerteszét,
oly’ sokszor,
koldusként keveset,
markod
csokor helyett
szobádban jégvirágot
melengetett.
Szép szelíd szavaid
kavicsokra cserélted,
megörültél kincseidnek,
csak vágyott volna valaki
szárnyaidra terheiddel,
teérted.
Míg pereltél, nem hiányoztál,
gyűrött cetlin új rím mindig akadt,
mit számított, nyomorúság
vagy őrület faragta azt.
Sokan szerettek,
kevesen, titokban temettek,
sírodon nyílt a kikelet
virága, s hamarosan
belőle kapott szárnyra,
egy ország fogadott fiává,
szavalta verseidet.
„Visz a vonat, megyek utánad,
talán még ma meg is talállak,”
talán még akad el nem szavalt dal,
„talán csendesen meg is szólalsz:”
Ne bántsatok, szeressetek!
Zalaegerszeg, 2019. március 31.
