Távoli minden számomra,
Metszőn zúg az esti szél:
Oly egyedül vagyok,
Én s csak a szél.
Az éj fekete bársonnyal
Vonja be a kopasz fákat,
A szél folyton-folyvást róla dalol,
S kínom eget-földet ostromol.
Pedig hány tüske szabta-tépte
Égető emlékét,
Hány élmény mosta el
Rémisztő tengerét!
Bújtam előle könyvbe,
Elrejtett a tarka rét,
Ő mégis rám talált,
Hiába volt éj…
Celldömölk, 1985. április
Utam az élet felett
Egy erdőn keresztül vezetett.
Gomolygó szellemekkel,
Pusztító félelemmel
Napom rám esteledett.
S a tenger éjben,
Valamelyik távoli térben,
Fény hagyta el az eget.
Én gyertyának néztem,
Mely halálomat érzi meg.
De nem pislákoló világ volt a helyén,
Hanem sugárzó tekintet, lángoló ész.
S az erdőhöz érve,
A hallgató erdőségnek
Meggyújtotta az eget.
Az lángolva lobbot vetett,
Bevilágítva a tengereket
Kikergette az isteneket,
Majd hamuvá merevedett.
Reggel felébredve
Egy kőhöz tapadt kezem.
Szívemhez szorítottam,
S meghallgattam, mit üzen:
A költészet világ,
Hová belépni csak az élettel szabad,
S erdőkön át eljutni odáig,
Hol a csermely fakad.
Celldömölk, 1985. április