Egész éltemben tapostalak,
átléptem rajtad megvetőn,
cipőm redőiben megtapadtál,
csak grádicsvas gyötört elő.
Most hallgatom koppanásod,
az utolsó hangot, mi enyém,
ha lenne még időm, maradásom…
késő gondolat a koporsó fenekén.
Zalaegerszeg, 2004. június 18.
Sorba jöttek a katonák, parasztok,
végezzem ki őket.
Megtettem, mert tudtam:
engem majd a hóhér öl meg.
Celldömölk-Zalaegerszeg, 1986. – 2004. június 17.
Itt szuszogtok ölemben,
vackom puhagyolcs kölykei,
finom ujjaitok nem strázsán pihennek,
álmotok a világot öleli.
Rám bíztátok békétek odúját,
ne törje fel rabló héja,
virrasztok hát őrizőn,
éltetek testem óvja.
Egy kósza tincs arcodra omlott,
remegő kézzel simítom szőke fodrod
felsejlő árjának sodrába,
s te másik, mint ki tolvajt orront,
vonod kezem pihegő kebled honára.
Érted szárnyaim adtam,
nem cikázom többé égre soha,
érted virágos mezőket feledtem,
erdő lesz vágyaim rejlő otthona.
Mégis, mindenem vesztve,
Krőzusgazdag vagyok,
míg csak pergő létem óráin
e két kis szív dobog.
Zalaegerszeg, 2004. június 15.
Kérdezel, őszintén,
mert így lehetsz csak szabad,
s bár szavad bántón szalad
át barátságunk szövedékén,
értem én a kérdést,
és felelek is rá rögvest:
inkább hideg acél torkomba,
mint mákony bűvöljön álomba!
Zalaegerszeg, 2004. június 11.
Perceim minden kósza gondolata
hiányod ürességét vájja újra,
iszapját lelkem kútjába temeti.
Terhe alatt térdre rogyva,
ajkamat már föld súrolja,
számban a földepe keserű.
Arcomra az alkony fénye ül,
kérlek, hallgasd imámat,
pogány gyalázat,
de hinnem kell valakit.
Téged hiszlek egyként,
ember faragta(,) féltő imádat,
magadat belőlem formáltad.
Tettél hívővé hitetlenek között,
templomod csendje belém költözött.
Lettél kitöltő váz és atom,
hitemet többé el nem hagyhatom.
De hiába zengem zsoltárként szavad,
üdvösségem örök kárhozat.
Nem vallhatlak az egész világnak,
magányba kolostorok kongó termei zárnak.
Nem kiálthatom az egekbe, hogy szeretlek,
írom hát reszketeg, szenvedlek.
Boldog az, ki vértanúként halhat,
mint cipel élten át konok fogadalmat.
Nem haragod, mi menekvésre késztet,
hisz létedtől lesz minden nap új ígéret.
Az alázat parancsol poros pusztába,
gátat szabni a céltalan mának.
Magamra öltöm barátcsuhámat
és elbujdosom virágvasárnap.
Megtartom mindazt, mit tanítottál,
de soha többé nem találsz rám.
Zalaegerszeg, 2004. június 2-7.