Perceim minden kósza gondolata
hiányod ürességét vájja újra,
iszapját lelkem kútjába temeti.
Terhe alatt térdre rogyva,
ajkamat már föld súrolja,
számban a földepe keserű.
Arcomra az alkony fénye ül,
kérlek, hallgasd imámat,
pogány gyalázat,
de hinnem kell valakit.
Téged hiszlek egyként,
ember faragta(,) féltő imádat,
magadat belőlem formáltad.
Tettél hívővé hitetlenek között,
templomod csendje belém költözött.
Lettél kitöltő váz és atom,
hitemet többé el nem hagyhatom.
De hiába zengem zsoltárként szavad,
üdvösségem örök kárhozat.
Nem vallhatlak az egész világnak,
magányba kolostorok kongó termei zárnak.
Nem kiálthatom az egekbe, hogy szeretlek,
írom hát reszketeg, szenvedlek.
Boldog az, ki vértanúként halhat,
mint cipel élten át konok fogadalmat.
Nem haragod, mi menekvésre késztet,
hisz létedtől lesz minden nap új ígéret.
Az alázat parancsol poros pusztába,
gátat szabni a céltalan mának.
Magamra öltöm barátcsuhámat
és elbujdosom virágvasárnap.
Megtartom mindazt, mit tanítottál,
de soha többé nem találsz rám.

Zalaegerszeg, 2004. június 2-7.