Tajna sietve húzta be lakásuk ajtaját, határozott léptekkel vágott neki a folyosónak, lépésenként megigazítva hol a haját, hol a ruháját. A lift előtt megállt: „Már megint várni kell a liftre!” – morzsolta el magában. Egyszerre finom érintést érzett a tarkóján. Kezével odakapott, és egy másik kezet markoltak ujjai. Egy férfié volt, aki szikrázóan kék, mosolygós, de ugyanakkor bocsánatkérő szemekkel csak annyit mondott: „Elnézést, de a kifordult ruhacímke elrontotta ennek a mesés ruhának és a még mesésebb tulajdonosának összhatását!” Majd a markoló ujjakhoz tartozó kézfejre finom csókot hintett, és meghajolva továbbállt. Tajna teljesen megmerevedett, és bódultságából csak belső zokogása térítette észhez: miért titokban, lopott percekben kell ezt a figyelmet, finomságot megkapnia?

Most is épp’ oda sietett. A férje ma sem vette észre a csinos, új ruháját, frizuráját, a szolid sminket. Magán hagyta hát az új ruhát, és elindult. Ahogy közeledett a titkos találka helyéhez, egyre hevesebben vert a szíve. Most fog először találkozni vele. Levélben már százszor nemet mondott a férfinak, de végül megadta magát, engedett megsebzett lelke és megtépázott nőiessége kérlelésének. Nem akart ő hűtlen lenni, nem akart ő fájdalmat okozni másnak. Egyszerűen csak keresett valamit. Valamit, amit elveszített.

A közelbe érve azonban megtorpant, leült a parkban egy padra. Elbizonytalanodott. Tényleg csak így kaphatja meg azt, amit elveszített? Ennyi boldogság jár neki? Nem tudta, mitévő legyen. Nem tudta, akarja-e azt az idegen férfit. Valójában a férjét akarta. Pontosabban azt a férfit, akit 25 éve megismert, de aztán az idő viharaiban elveszített. A mindennapok ködében valahogy elmentek egymás mellett. Szépen éltek, veszekedés, jelenetek nélkül, látszólagos harmóniában. Csak a tűz, az hunyt ki. Igen, az a tűz, a felszínen, de a ruha alatt, az ölében még mindig ott lüktetett, amikor az első szeretkezéseikre gondolt.

Hirtelen felpattant a padról, finom vonásai eltorzultak a dühtől. Ha ez csak neki fáj, ha ezt csak ő veszi észre, akkor mire vár? Magához szorította kistáskáját, és még erőteljesebb lépésekkel folytatta útját a megbeszélt címre. Cipellői ütemesen kopogtak a járdán, az utcán bámészkodó férfiak pedig felfigyeltek a ritmuszenére, és ringó csípőjén felejtették tekintetüket. Nő akart lenni. Nő, akit imádnak minden porcikájában, akit széttépnek vad öleléssel, akinek beletúrnak a hajába és belecsókolnak a nyakába.

Az ajtót majdnem feltépte, amikor odaért. Ezen a férfi is meglepődött, de aztán elélépett és átkarolta. A férje volt az. „Vártalak!” – súgta a fülébe. Tajna hajszál híján elájult, nem bírt megszólalni. A férje óvatosan leültette, és eléje térdelt. Egy régi, megsárgult borítékot vett elő zakója belső zsebéből, benne egy lepréselt százszorszéppel. „Emlékszel még?” – kérdezte. „Ezt ott kaptam Tőled, az első szeretkezésünkkor, a réten. Nemrég esett ki valamelyik könyvemből, és eszembe juttatta mindazt, ami valaha fontos volt számomra. Ez a kis virág szembesített azzal, mennyi ideig éltem a fontos dolgok nélkül, mennyi időt elvesztegettem.”

Sírva szerették egymást órákon át. Megbocsátó, felszabadító zokogással. Késő este hagyták el az idegen lakást. A lépcsőn lefelé menet, a félhomályban, a férfi finoman megigazította Tajna makrancos, kifordult ruhacímkéjét…

2018. március 22.