Ismerősen nyikordul az ajtó,
kilincse a tenyerembe kopott,
a szobák sarkait belakták már
a szabadságra kárhozott sóhajok.

Az asztalon esetlen mozdulatom
tükre díszeleg, suta karcolat,
az edényekbe saját kezűleg súroltam
a spongya erű, meglett ráncokat.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
amennyire szerethetem önmagam.

Minden zörej hozzám beszél,
hallom zsongani az ereszaljakat,
mikor beléjük duruzsol a szél,
csitítanak, álomba ringatnak.

De nem csak tégla, fa és cserép,
és nem csak malter, ami összetart,
benne lakik ezer év s emlék,
tág pupillákra rótt pillanat.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
amennyire szerethetem önmagam.

Ha nekivágok a nagyvilágnak,
hajtanak, űznek a gonoszok,
ez az a hely, ahol hazavárnak,
mindig akad igaz csók.

Itt lakom, ez az otthonom,
ha hibázok is, befogad,
annyira hozzám hasonló,
hogy velem együtt majd elhamvad.

Zalaegerszeg, 2018. február 5.