Néztelek, Bűnös város,
ahogyan éjszaka a hegyek lábainál
ledéren elnyújtóztál,
és fénylőn a lyukas sötétségbe harsogtad:
mózmá, mózmá, móóózmááá.
Neszedben torokzaj és fémricsaj vegyült össze,
hogy mindez gyurmatag kóristaként
vonyítsa a lengő ködbe:
mózmá, mózmá, móóózmááá.
Dermedten álltam
és csodáltam,
mint üli meg
fényeid látványa
a Duna-völgyet,
miközben
kusza zenészeid fáradhatatlan’ sürögtek,
lüktető dobhártyámra telepedtek,
koncertjükön hajnalig húzták
a lejtőkre kiült háztetőknek:
mózmá, mózmá, móóózmááá.
Pillanatról pillanatra szégyenültem,
éreztem,
hogy elveszem e koholt csöndben,
hangszíneid-fénykürtjeid
maguk alá gyűrnek,
hörgésed nyomasztó abroncsa tüdőmnek:
mózmá, mózmá, móóózmááá.
Megállíthatatlanul zsugorodtam össze,
kongó lélekharangból porba fordított,
kicsorbult csengettyű lettem,
s utolsó leheletemmel,
álmom függönyének prömierjén
én is a légbe csöngettem:
mózmá, mózmá, móóózmááá!

Zalaegerszeg, 2007. november 23.