Tenyérbe simogatott
a rohanó folyó,
minden vonást, domborulatot
külsődről lekoptatott,
mezítelenséged mégis rád ró
egyéni arculatot,
tükörképed’
csak holtágak simuló vizében
találhatod.
Belül sosem változol,
konok keménységgel araszolsz
óceánok mélyére,
vagy porszembe kárhozol,
iszap méhébe
temetnek végleg.
Néha megriansz,
s kinyílsz a cikázó fénynek,
csillámaid
gyermekszemek
bűvöletében égnek,
aztán megunt kőléted
fiókok rejtekébe
száműzik,
„háthajólesz”
levélnehezéknek.

Zalaegerszeg, 2007. november 29.