Homokszemek álma
a törékeny jelenben ránk kacsint,
sárgaláz rázza szét a napsugár
bolyhos ráncait,
semmiből dagad míves remekbe,
önmaga fénytestű rejteke,
dajkája szomjnak és mámornak,
óvatlan ezernyi szitokba csorbulhat.
Parádsasvár, 2008. július 31.
Gyöngyök fakadnak ajkadról,
gömbölyű, igaz szavak,
ily’ tisztán csak forrás bugyoghat
föl Golgota-hegy alatt,
olajfák árnya ringat menedéket,
hited töretlen reménye
titkos nyelven hívogat
templomod megszentelt csendjébe.
Gyöngyök fakadnak ajkadról,
drágakő, csillám szavak,
ily’ gazdagon csak kagylóhéj
boltív-rejteke jutalmazhat,
hol eltévedt porszem lel otthonra
és ékül igazgyönggyé,
áldott naphosszat
patyolat tengervíz mosdat.
Gyöngyök fakadnak ajkadról,
szerető, burok szavak,
ily’ melegséggel tékozló fiút
csak féltő anya marasztalhat,
hogy fájdalmát ölébe csitítsa,
ha elkopott minden kiút,
karjaiba fonva óvja,
dajkálja édes álomba.
Gyöngyök fakadnak ajkadról,
lobbanó, mohó szavak,
ily’ gyönyörben csak lényed
füröszthet szeplőtlen vágyakat,
becézget testet-lelket egyaránt,
örök szomjra mámorító kelyhet kínál:
életem vékonyuló fonalára
fűzöm fel elejtett gyöngyeid sorát.
Zalaegerszeg, 2008. február 28.
Derék fenyők süvegelték
a szélkorbácsok rohamát,
az üszök sebek kapuit
kőfolyam törte át.
Árnyékba bújt a kivert hó,
gyáván a fák közé futott,
éjszakánként súrolta az eget,
áldott fellegekért fohászkodott.
Virrasztása meghallgattatott,
hegytetőre nehezültek avas gomolyagok,
terhüket piheként szórták széjjel,
így könnyebbültek a semmi létbe.
Most itt lépdelek a semmiben,
pehelyfátyla szelíden körülölel,
fehér márványába nyomot taposok
és magam is semmivé fakulok.
Zalaegerszeg, 2008. február 5.
se té, se tova
csuda lova
nyargal
kusza moha
honban
mi gond, mi dal
pata zaja
surran
puha avar
nyomban
ki kér, ki dez
sebe hege
gennyes
köpönyege
elrejt
Zalaegerszeg, 2007. december 2.
hangod fátyola betakart
leple alatt testem lelkemmel
melegedett
lassan kivetkőztem magamból
s a bennem morculó konokság
felengedett
bársony tapintásod körbefont
atomról atomra csiholt
édesgetett
s mikor halk örömjajt hallattál
aléltan hulltam karjaidba:
bevégeztetett
Zalaegerszeg, 2007. október 10.
Mellém simul a fázós reggel
éjjel oly’ ficánka, forró teste
kihűlt a zajló álmok jeges vízében
De eszmélésem békés csendje
pihegve-révedezve kelt életre
megélt gyönyört, s mi kötelék volt
az ránt vissza puhán a mába
Mert a lélek nem hűl ki, csak elszáll
s válik imbolygó piláccsá
lesz élted tengert bevilágító fénye
honnan elindulsz, majd megtérhetsz:
hitre hívó gyertyád éhe
temetők mécsesében újra éled
Így tarts meg engemet is
minden reggel lángra gyújtva
s ne hagyd, hogy lélektelen éjszaka
tüzem végleg elorozza
testem szüntelen lényed borítsa
Zalaegerszeg, 2007. október 9.
párnám az
mi kivetett álmaim temetője
tán néha megidéz holtakat
fejemben minden gondolatot
türelmesen elsimogat
Holt-tengerré itatja
zubogó sarkát szememnek
gyűrött éj reggelén
bensőmben melenget
s ha már senki sem ölel
ő dajkál magányos bölcsőben
tollpihék remegnek
nyitva az ablak
álomba ébreszt
a lázas fuvallat
sóhajunk felizzik
perzsel az éjmély
lehelet szárnyán
csodás hajnal kél –
mikor párnám csücske
csupasz bőrödhöz ér:
végre, megjöttél!
Zalaegerszeg, 2007. október 7.
Mint utat ölelő kispatak,
buja, zöld csíkja
fickándozva itt szalad…
bár fonódnék össze
én is így veled,-
testem takarja lelkedet,
gondolatom sóhajodon időz,
s stólát vet ránk az ősz.
Zalaegerszeg, 2007. április 9.
Vesd tűzre az égre lobogót,
hogy fénye ismét ragyogjon,
ne csak míves drapéria,
kovácsoló forróság legyen.
Ha elfogyott minden tűzrevaló,
buzdító szó, hű gondolat,
az eszme lenge köpönyege
szítsa fel újra a lángokat.
Tüzében lényegüljön át minden,
mi értéktelen kacattá kopott,
mit kiüresítettek hazug frázisok.
S ha izzása lassan hamuba dermed,
újult eszméd üszkös rúdjára feszítsed:
igazaknak, mindenségnek szóló jelnek.
Zalaegerszeg, 2007. március 15.
Vérből fogant embersorsok,
burokból légre kapott,
pille röptű magánykérők.
Kies szívvel tiltott kapuk előtt udvaroltatok,
számolatlan tékozoltátok szapora barmaitok,
mag helyett foganó átkot szórtatok,
parazsat loptatok kiégett szerelmek hamujából,
háltatok idegen ágyak hazaváró ölelésében és
sóhajtoztatok magányos ágyékkal fülledt éjszakákon.
Vesztett háborúk dicső győztesei,
városalapító hontalan polgárok,
istenszédelgő hitehagyottak.
Kezetekben volt éltetek, de hagytátok,
hogy imára sosem kulcsolt ujjaitok közt,
mint falikút fölé hajoló mohó vándor markából,
porba enyésszen cseppenként, esztelen.
Létezésetek nyomait hangyák hordták szerteszét,
küzdés nélkül atomok magányára esett szét.
Vátesszé értek el nem porladó soraid, Melchiades,
s szűkölő szívünknek csak az ad reményt,
sorsunk talán nem vettetett papírra még…
Zalaegerszeg, 2004. július 18.