Mikor puszta ököllel vered a sziklát,
s roncsolt inaid vérben fürdenek,
kezed megremeg már, ellenállna,
de a vágy kerget, nem enged el.

Mikor tajték csap arcul számolatlan,
lelked rideg hullámsír felé száll,
s utolsó levegőd fogösszeszorítva
a mohó halál képébe lehelted már.

Úgy vergődöm magam hálójában,
mint partra vetett, kitagadott hal,
szabad légre ítéltettem, vízbe már
csak könnyem hullhat hasztalan.

Páncélt öltök meggyötört szívemre,
lelkem kies tömlöc láncára verem,
tüzem jeges tenger vízébe fojtom,
elhagyott örökre az én istenem.

Mikor fonod élted földi fonalát,
s akaratlan elszakad egy-egy szál,
ne az égben keress enyhítő boldogságot,
benned van az, mint kagyló szülte gyöngy,
emberkékben lakozó, ártatlan jóság.

Zalaegerszeg, 1999. június 15.