Múltunk törékeny boldogságának cserepein lépdelek,
mezítláb, pőrére vetkőzött lélekkel.
Minden mosolyod, gondolatod, mint megannyi üvegszilánk,
megsebez, vérem ontja kegyetlen.
Fájó pillám hasztalan küzd sós könnyeimmel,
ingem ujja állja csak patakja útját,
fülembe hideg szél húzza konok nótáját,
s emlékeim terhe hétrét görnyeszti hátam.

Te pedig, fagyott kismadár, dalold el a nyárnak,
vándor vágott neki a kies határnak,
keresni békéjét, feledni múltját,
talán igaz se volt, hogy szeretni tudták…

Zalaegerszeg, 2004. április 25.