A megértéshez idő kell. Néha egész emberöltőnyi.

Isten mindig megérint, ha hagyod, ha figyelsz rá. Sokszor nem közvetlenül, hanem embereken, a természet csodáin keresztül.

Ma reggel jártamban megszólított egy fa csöndesen:
– Már nem bírom tovább!
Közben szüntelen peregtek a levelek róla.
– Ugyan – mondtam -, hiszen ősz van, ez így természetes!
A földet bámulva, szomorúan csak annyit mondott:
– Már nagyon régóta… mi, fák, igazán megérthetnénk egymást.
Rádöbbentem: mennyire igaza van! Már rég elvesztettük gyökereinket, gyöktelenül élünk a világba, és megvetően csodálkozunk azokon, akik mernek még ragaszkodni. Tényleg bennünk, emberekben van a hiba.

Az első őszi falevél nem az elmúlásé, hanem a változásé, az utolsó pedig nem bevégzés, hanem új ösvény: a természet örök titok.

Sosem lehet oly’ sötét,
hogy életed foszló egén
ne lásd a reményt.

A tulajdonodból valójában mindössze annyit birtokolsz, amit jó dolgokra tudsz fordítani. A többi téged birtokol, és veled együtt enyészik el.

A szerzetes minden reggel végigszólongatta a narancsliget fáit, s azok vidáman visszaintegettek neki a friss déli szélben. Lassan a szerzetes megöregedett s ágynak esett. De cellájának ablakából ugyanúgy látta integetni az ágakat. Aztán az ágak egyszer csak megálltak a levegőben. Meghaltam – gondolta a szerzetes. Meghalt – gondolták a narancsfák, és megállt az idő is, már nem volt fontos senkinek sem.

(Az idő nem önmagában fontos, attól válik értékessé, amire-akire szánod.)

A szeretetet apró örömökből kell összekoldulni.

Boldognak lenni nem állandóságot jelent, hanem a változások nyitott szívvel fogadását.

(mobiltelefonnal)