Tegnap meglátogatott Isten.
Nem angyalokkal jött, fényárban,
csak kertek alatt, pocsolyákat járva.
Nem kérdezte, leülhet-e,
feslő tarisznyáját gyűrte maga alá,
árokpartra vetette kurta botját,
s eres lábán szorított a kapcán.
Rám nézett szürke szemeivel,
halántékán redőzött a szarkaláb,
cserzett ajkát szóra nyitotta,
hangjában nem bujkált varázs:
„Aztán mondd, békés-e a határ,
baromnak, embernek elég enyhet ád?”
Morrantam volna fogaim közt:
„Ki hívta, mi köze, bolond vénember!”,
de ahogy kenyerét megtörte, menten
megszelídült dölyfös, gőg rágta lelkem.
A nagyobbik darabot nyújtotta felém,
nem volt biz’ a’ csak parasztkenyér,
de oly’ mohón téptem, tömtem a számba,
mintha ezt éheztem volna eddig, mindhiába.
S mikor torkomra kenyérbél ragadt,
borából kortyolva nyertem szabad utat,
savanyú nohája nektárrá lett bennem,
csendülő ízét magamban rejtem.
Aztán hirtelen feltápászkodott,
fejébe nyomta a zsíros kalapot,
s mielőtt por lepte volna be lába nyomát,
szavait bensőmbe lopva tovább állt:
„Mert béke kell, léleknek, falunak,
ne tétlen várd, teremtője légy magad!”
Elment a vénember, de Istenem itt maradt,
rátaláltam zsályák közt, fertályóra alatt.
Azóta, ha kérded, miért áll lóca a kertek alatt,
hol magányos nyest is csak kihalt éjen szalad,
Őt várom, Őt, most már méltó hellyel,
szavait, békéjét sosem felejtem.
Zalaegerszeg, 2004. augusztus 10.