Töröm a magyart, akár a diót,
csócsálom verssé a szavakat,
szám sarkán rém-rím virít, kilóg,
őrült elmém mérgezi a hangokat.
Esik a hull, hóz a hav,
latyank vacakul a kása,
a volt-am-per-ré dagad,
a jelenben nincsen maradása.
Mit nem bíztam szélkapitányra,
s nem zúztam rapittyára
parittyámmal, a maradék vézna váza
ácsingózik széltépetten a pusztába’,
vágyakozik az utolsó K’pusztára.
Eldöntöttem, kortárs leszek,
verset eztán nem szegezek
se kékbegyre, se ritmusra, értelemre,
csak kilököm, mi odabent megfőtt,
legyen az kompót vagy pacalbefőtt:
ezen túl a vers oly’ szabad
hat árt alant rabol a kút
holnap biztos e szembe jut
mit is… mi is?
Zalaegerszeg, 2008. március 27.