Még hány féltüdőnyi levegő,
még hány ziháló légharács,
sípoló nekirugaszkodás az élet?
Mikor szorít a cipő,
elszorul a légcső,
falként tornyosul elém a lépcső,
s minden rohamom
magam ellen fordítom,
saját árkaim temetem,
saját falaim rombolom. –
A vesztes győztes lehetek,
minden nappal egyre
több kínra tehetek
szert, s egyre
kevesebb szót őrizek.
A tét már a nemlét,
pirulazsetont szurkolok
le koldus markomba,
még, még, még,
hajtogatom hajthatatlan,
végre nyerésre állok,
ez egyszer nem hibázok.
Még hány féltüdőnyi levegő,
még hány ziháló légharács,
sípoló nekirugaszkodás az élet?
Már nem számolom,
már nem mérem,
megszolgáltam temetésem.

Zalaegerszeg, 2008. január 26.