Azt mondtad,
válasszak csillagot
(mikor a verandán
ültünk, pőrén és kipirultan)
mutassak csak rá,
és bármelyiket nekem adod.
Hattyúnyakad
pihéin derengett a Hold,
emlőid homályba irultak,
megkívánva sem találtam
méltóbbat,
szembogaraid barna
holdjai túlragyogtak
silány másaikon.
De tovább unszoltál,
keressek az univerzumban
marasztaló pontot,
hová kósza lelkeink, egymást kézen fogva,
visszatalálhatnak.
Sokáig hunyorogtam,
ne a csalfa kisugárzás igézzen,
múltukkal mérjék,
jelenükkel ígérjék
jövőnket.
Egyszer csak az Antares felett,
pár parszekkel (de az is lehet,
fejtetőn, fejem öledben,
alatta) láttam meg.
Szürke volt, halovány,
épp’ hogy pislákolt,
talán nevet sem kapott,
viselt, mióta nem szólíthatták.
Először nem is vetted észre,
ujjammal mutattam az égre:
az ott
(s kezem vétlen
hozzáért bimbódhoz)
évődtél, fekete lyuk az csak.
De addig bizonygattam
(hol kitalált történetekkel,
hol combjaidra
csent csókokkal)
míg szememmel láttad,
mit tudatod elvetett,
a világűrt teljesen rám bízva,
vakon nevezted el:
Bánatkert.
Egy pillanatra lélegzetem
bent rekedt.
Bánatkert,
morzsolgattam számban,
mivel szolgáltam
rá, hát nem örömet
nemz e perc
kettőnknek?
Elmosolyodtál
(ujjbegyed éppen
mellkasom szőke fürtjeibe túrt,
és sztetoszkópján
pontosan megmérted)
ahogy megrettent szívverésem.
Sosem csalnál meg, érzem,
suttogtad,
ha tényleg
fényévszázadok
választanak szét,
szürke csillagod,
(és itt felnevettél,
javítva önmagad,)
szürke csillagunk hadd
legyen
bánatunk kies viskója,
messzire vettetett,
Kisherceg
őrizte áristom, lakat alatt.
Ha közösen rálelünk majd,
újra és újra
(de ezt már felállva
és magad után húzva
súgtad,)
onnan üzen,
tudhatjuk, örökké jó helyen
talál ránk az új nap
(és hogy megmutasd,
erejét szavaidnak,
bevégeztél, bevégezted,
hajnalig, oly’ sokszor,
amíg megpirkadt,
s szürke csillagunk a fénybe
hamvadt).

Zalaegerszeg, 2018. június 11.