Talán most ön-ként
megpróbálhatnám,
a fények oly’ természetesek.
Szavaim bár
használtak, de sután
őszinték,
s még kíváncsian
állom tekintetem.
Halvány, bőrbarna
alapok, felülmázolom
hígan, fátyolos
foltokkal tarkítva,
mi megkopott,
szemeim sarkában
szarkaláb
virít napfürdő után,
szemöldököm von
fölébük koronás,
uratlan bozótot.
Mélyülő gödrükben szemeim,
zöld tengerszemek,
hol kisimultan ragyognak,
hol hegynyi hullámokban
futnak a homloklebeny
partjain, majd megfáradt
tajtékába fekszenek.
Fricska orromat
az élet már többször
falba verte,
porca nem reccsent,
mindig valami legbelül törött,
de most nem ásatok,
csak a felszínt,
és ami kitüremkedik
rá, firkálom,
s színekbe gyötöröm.
Szám határai
ajkaim,
keskenyre metszett,
piros lámpás övezet,
csíkba szorítom dacosan,
ne engedjen
szárnyra kelni Taigetoszra
vetendő ígéreteket.
Államon védjegy
(mint bankón
biztonsági elem),
orvos varrta, fikarcnyi heg,
bár őszbe hajló
borosta takarja most,
elkönyvelem.
Homlokomon
mind kevesebb
haj időz,
ráncok árkolják,
ahogy gleccsereken
kúsznak egyre feljebb
szűz hó alól
meggyötört kőzetek,
szőke szálaira
a csorbuló idő
maroknyi ezüstöt vert.
Hát ez volnék én,
lefestetett,
a leltárt kipipálom,
utolján’ fejemet fordítom,
félve:
vajon mindkét fülemet
helyén találom?

Zalaegerszeg, 2018. június 17.