Mikor leülsz,
a kerekség kuporodik mellém,
összeér kezünk
a képzelet vájta határok
fölött, villámok
simulnak érintésbe,
és kivillanó fogaid
szegik be az estét.
Felettünk ég a bolt,
terhüket cipelik még az elmék,
de lomha testük már kiold,
elterpeszkedik rajtuk a restség.
Veszünk a sóhajok mellé
ezernyi csillagot,
íriszen galaxisok vetülnek cseppé,
nappal meglopott koldusok
várnak, egészülnek sóváran eggyé.
Ne mozdulj,
én sem mozdulok,
a csönd örökít meg legszebben,
mellkasod,
mint vibráló naplemente,
szuszog
rajtam elnyújtózva, megszeretve.
Zalaegerszeg, 2019. január 19.