Felhők az erdő felett,
felhők a falu felett,
felhők mindenütt,
nyomukban a helyed.
Kavarog a lég alattuk,
tavon űzött hattyúk,
rikító begyük
sötét vízen fiastyúk.
Csak szeletnyi fényt,
fikarcnyi tiszta eget –
fűszál húr gerincén
lágybogár így kéreget.
Már befelé süvít a szél,
bont testet, lelket,
csak lesütött szem remél,
majd lassan kiszenved.
Állíts szobrot magadból
a ritka tavasznak,
amit a nyár nem rabol
le, az ősz aratja,
s vet télnek kegyesen
maradék csontot belőled,
jósol száraz zörgéssel
hóra zöld temetőket:
Ami egyszer megszületett,
az mind botlik és elmúlik,
csak a hiány éled folytonosan,
fal mentén ordas árnyék kúszik,
láthatatlanul osonj tova.
Zalaegerszeg, 2020. június 23.