Újra megnyílik az ég.
Szennyes zápor köpködi
városok kilúgzott arcát.
Fejünkre olvassa bűneink.
Színtelen tintával, cseppenként.
Ahogy rózsafüzér gyöngyein
peregnek a mormolt imák.
Dobozok csöndjében gyűlik az idő.
Eljött, örökre itt marad.
Létezésének jelei kidőlt,
megtaposott vályogfalak.

Először a tekintetet
sütötték földre.
Aztán az értelmet
törték össze.
Üres, meggyalázott szavakra.
A lélek ráncosra aszalódott,
terét kiüresedve elhagyta.
Szív kucorgott árván
szilánkos bordaalomba.

Ismét mennydörög, villámlott.
Az Úr szótlanul szórja az átkot,
s a szolga már nem remél szabadságot.
A verdikt: mindhalálig. Benne
becsület, igazság, társ, gyermek,
mind halmazati büntetések.
Mint kit ugyanazért ítéltek
újra és újra vezeklésre.

Innen nincsen visszavonulás:
a zsigerek rettegésig teltek.
A test adja fel önmagát,
vagy kereszten tagadtatik meg Isten?
Mag ma végleg megszakad,
jövőjét csírájába fojtja,
egymásba futnak dohos alagutak,
a fény fájó föld foglya.

A vég – percé, életé, világé –
súlytalanná válik,
ember, Isten egyaránt nem tágít: másé
ne lehessen az utolsó szó. Elmúlásig
hordoznak a pillanatok,
s ejtenek el, ha már nem vágyik
botló akaratot
birtokolni a másik.

Csendbe dermed menny és pokol,
némán bírál és korhol
a Mindenható. A küzdés véget ért,
megérdemelt jussáért
halandó és halhatatlan megdolgozott.
A nagy mű készen áll: remek romok
düledékein virágzik a hit
bizonyossággá. Tévedni
már lehetetlen.

Zalaegerszeg, 2021. július 17.