Ne kőbe vésd versemet,
hantomat majd’ szelíd fű takarja,
lelkemet hegynyi bánatkövek
súlya után porló rög nyomassza.
Létezésem múló jele
ne a rideg sírbolt legyen,
ne szólítson visszhangra
halottak halott köve. –
Fácskát ültess megigézni,
tavaszról álmodó jövőt,
hogy árnyas lombja susogja
nyári éjszakán, zúzmarás ágai
sikoltsák téli fagyban,
s ha a vész a fát is földre dönti,
kandalló tüzében duruzsolja el,
utoljára, fejfámra szánt szavaim:

Sírva jöttem, hát nevess,
  mikor elmegyek,
szemed sarkát mosoly redőzze
  könny helyett.
Ha igaz voltam, s szerettél,
  őrizz meg,
ha megtévedtem, bántottalak,
  bocsáss meg.

Zalaegerszeg, 2004. november 11. – december 31.