Szavaid kései körbecikáznak,
aurám feszítik palánkra,
hördül az ablak, az íróasztal,
közönsége röpke kis csatánknak.
Biztos kézzel szegezed
árnyékom élébe lázmeleg,
lüktető hangjaid,
de a benned búvó szeretet
testembe nem enged
rideg pengét siklani.
Büntetésem a biztos menekvés,
a sikolytalan, néma rettenet,
ma túlélem a totemhalált,
holnap vajon kezed megremeg,
vagy a függöny után
átölelsz sután,
s karöltve hajolunk meg
múltunk nyilvánossága helyett?
Nyelvünk bárhogy is perel,
nélkülem nem léphetsz fel,
számod nem igéz madárijesztővel,
de én sem emelhetem soha
rád szegzett tekintetem
a fénytelen nézőtérre.

Zalaegerszeg, 2008. január 13.