Írtam vagy negyven verset
harminc nap alatt,
bár éveim száma az
utóbbin bőven túlszaladt.
Korábban évekig
nem telt még fél sorra se,
most meg naponta
két verssel állítok be.
Sántít bennük minden rím,
a ritmus kíntornadobra feszül,
én meg anyaszült meztelenül
mutatom meg nektek,
hát igen, ott bent, kissé elmentek.
Mégis akadt itt számomra hely,
nem pendelyszűk rés,
lajtorja biztos foka,
min fölemelkedhetek
talán, majdan, egyszer,
föl(,)szolgálni a Parnasszusra.
Dicsértetek, szembe,
s mi nem fért a hsz-embe,
az már úgyse’ jut eszembe,
mert oly’ sokkal vagyok adós,
uzsorakamatra lopom a napot,
s testem lassan már porhanyós.
Együtt számoltátok az égi bíróval,
tízre lefekszem-e,
(ha olvasod naplómat,
láthatod, sohase’),
még száz felett is állom,
s függő remegéssel várom
a számról rebbenő szilákból
az aranysorvégbe málló,
utolsó szószilánkot.

Zalaegerszeg, 2008. január 14.