Deréktól fölfelé arany kérget
öltöttek a patak menti fák,
kócágaik égre meredtek,
elrebegték az utolsó imát.
Ezüst csalitmélybe rejtekeztek
dermedt szárnyú poszáták,
alkonypír keretezte
dombgerincű rámába a ragyogást.
Csípős éjlehelet ereszkedett
a tarlott kincsű rétre,
magtalan bábakalács intett
szomorún fejével:
ma ismét csillagot hány az éjszaka
hantjának csendjébe,
zord nevelőként gardírozza
mostoháit gyászfeketébe.
Kopott színek, kiélt lelkek
hasonulnak, árvulnak fakó létre,
a Hold is szégyenlősen
ránt felhőbundát
gömbölyded testére.
Dérré porlanak a vízcseppek,
gallymoccanásra
hamvuk szitál reszketeg,
fülesbagoly árnya
kémlel vigyázó őrségben,
ma nem sújt le,
megbúvik az ágvilla-menedékben.
Serényen csak az idő oson el,
jégbilincsbe verve
szunnyad földnek édes terhe,
napmeleg csókjától
tér hajnali eszméletre.

Zalaegerszeg, 2008. február 10.