„Szeretnék élni, de most szénné égett
holttestemre van szüksége a nemzetnek…”

Létvakok örökfényű fáklyája,
zászlólepel-ünneplőbe
öltöztél, mindhiába,
szülőhazád suttogott halálba,
méltatlan bölcsőgödre
méhének mélyére hánytak.
Meghazudtolt szavak helyett
őszinte tekinteted
emelted kérdőn a Dunára:
kék szalagját miért váltja
vérvörös gúnyára?
Az egyetlen látó voltál
és maradtál üszkös szemekkel
a megvezetettek között,
kezed nem bénította meg
félelem és önző közöny,
hisz a legbecsesebb,
mit veszíthettél,
példádból nem kért,
és máig meg nem követett…
Lángolhat-e szerelem,
hol lüktető kebleken
tankok taposnak?
Nem loboghat
tűzhely kormos hidegén
a tiszta ízű lelkesedés!
Az ifjúság pőre lángja
szítsa perzselő máglya
égszavára a reményt:
él köztünk még (még közöttünk él),
ki izzó széngyújtósként
hű nemzetért adná (adta) életét!

Zalaegerszeg, 2008. augusztus 22.