Felfut a zöldár a dombtetőre,
nyomában sziromból lövellnek
tűzijátékot a bimbózó gyümölcsfák,
szerelmesen görget a mezőre
friss galacsint tótágast
nászajándékul a ganajtúró bogár.
Bokrok közt megszólal,
újra éterben a madárrádió,
fészkén füzike csip-csapolgat,
féltékenyen flótázik rá a rigó.
Zsombékba nyurgul semlyékben a sás,
gyapjából sző a szél dajkáló nyoszolyát,
menyegző előtt az iszapba fürdenek,
fess legénnyé kéklenek a mocsári békák.
Tömény fűszerrel ízesíti léglevesét,
kiül fák alá napozni a medvehagyma,
szegény tüdőfű elkékülve kapkod levegőért,
hamarosan a kibomló lomb betakarja.
Tóba mosdanak ágaikkal a partmenti füzek,
árnyékukban a fodros víz tükrén
vetett barkák rajzanak szanaszét,
mélybe ívnak alattuk dorozsmás keszegek.
Bennem is pezsdül a vér, vágy iramlik el,
futnék a széllel, lankáról hegytetőre, szelíden,
tet(t)emre hív tavaszom mindent átjáró lüktetése,
beleírom hát magamat is a tavaszmesébe.

Zalaegerszeg, 2018. május 13.