Sírt a város,
mikor elhagytam,
az eső törölte le könnyeimet,
cipőm sarka alatt
utolsót csikordultak
a megkopott, ismerős kövek.
Karon fogtak szűk utcái,
mindannyin emlékek garmada
állt sorfalat, pótolva
féltéglát, habarcsot,
mit felőrölt-elmajszolt
az évszázadok vasfoga.
Egymagam jártam a szalamandert,
a fáklya lelkemben lobogott,
némán köszönt az éjszaka,
csendben bólogattak rá érces harangok.
Pityergő esőben őrizte álmotok,
nem trombitált vészt most a Tűztorony,
csak egy lépteimtől megriadt nyest
fordult vissza, pillanatra,
mint ki rég’ nem látott,
visszajáró kísértetbe botlott,
majd osont tovább a Várkörúton.
Utoljára karolt kerekded
ölébe az Orsolyák tere,
körben a virrasztó templomok
kísértek vigyázón messzire.
A Csengery sarkán
már vártak rám az illatok,
meggyónt bűneim nyomán
az omló, meleg cipóval,
öt szép esztendőm
a hajnalba áldozott,
végleg elbúcsúzott.

Zalaegerszeg, 2018. május 22.