Kizsigerel a szertelen sors,
hol tajtékon vet ingó trónt,
hol mélybe temet, ólomból,
cipőm kopogva szerte hord.
Ablakom a nyitott ég,
alatta fák között szűk hajlék:
otthonom, nyomorék
koldusként mér gyűrt marék.
Kapaszkodom a napokba,
virradatból alkonyra
ébredek, valahány hónap
még, és imakönyvből elsorolnak.
Mikor ott állsz majd
a megvetett sír szélén,
hogy lásd biztosan,
innen nincs visszatérés,
ne sajnáld, mit a földbe raknak,
az igaz dolgok sohasem halnak,
ha nem hagyod, nem fakulnak.
Velőm a tiszta gondolatok,
magoncaim, ami belőlük megfogant,
fákká nőhetnek benned, s ha magod
magad is megérleled, újra kihajtanak.
Közben az erdő már nem emlékszik arra,
ki ültette, melyik madár vetette el,
de örök lombja messze susogja:
testetlen lélegzetvételként létezem.

Zalaegerszeg, 2018. július 18.