Mellém telepedett az este,
nem kértem rá, csak leült,
kátrányt és szurkot kent
az imént még csillogó ereszekre,
neszei kétséggel vegyültek legbelül.
Hallgattuk egymást.
Megtanított csendben elmúlni.
Hallgattuk a szélparipák dobogását.
Megtanítottam lobogva szeretni.
Azóta együtt ülünk hajnalig a teraszon,
kezeink között huny ki minden nap,
és hosszú vajúdás után
szerelmesen nyújtózunk a pirkadatba:
ma ismét megvirradt,
egymás kezét elengedve
zuhanunk újszülött álmainkba.

Zalaegerszeg, 2018. július 22.