A levelek, mint karmos vércsék
fenn a gallyon, fenn a fán,
éveinkre lecsapnak.
Kifakul az égkék,
avarpaplannal takargat,
libabőr feszül nyarunk taván.
Új tavaszra megint kiülnek,
várnak, tollászkodnak,
míg felhagy szívünkben
a dobbanás.
Ismét egy lelibbent,
valakire lesújt,
szegény pára, régóta érzi már
hátán a súlyt,
arcára fagy a tekintet.
Temetem a leveleket,
(gereblye fokán hull az élet),
temetnek a falevelek,
s közben új tavaszt ígérnek.

(Én hiszek még a mában,
a zöldülő vetésben,
de küszöbön a napokat
már tüzelőben mérem.)

Zalaegerszeg, 2019. április 5.