Gyöngyeid mellkasod vájatába
gurulnak, titkos kanyon,
hamisak, és mégis oly’ édes a nyom,
amin elkalauzolnak.

Ujjaim lépdelnek rajtuk,
egy-kettő, egy-kettő és még egy,
majd ernyedten leugornak,
pihés lejtőn hálni elsietnek.

Így járlak, így szállunk, mióta
zihálásunk csöndbe halkult,
szomjasan csillan ajkunk,
és újra vágyunk csókra, szóra.

A percek órákig menetelnek,
szívverésed lelassult metronóm,
moccanó eszmélésed ébreszt:
ma már sokadszorra álmodom.

Zalaegerszeg, 2019. április 13.