A sarokban csönd ül,
lábujjhegyen surrannak a neszek,
a fény horgas sötétbe görbül,
eltévedt molylepke billeget.

Szuszog a lélek,
önfeledten ki-be jár,
talán most szabadon megtérhet,
élő és szívtelen közt nincs határ.

Álomba lényegül a cirógatás,
a test védtelenné ernyed,
bőrében magányosan kóborol a társ,
beleszeret és hajnalra kiszenved.

Kémények közé szorul a Hold,
vattapaplanra feszül az égbolt,
mit az idő tegnap elrabolt,
örökre elengedi, oly’ rég volt.

Így hízik a múlt tengere,
parttalan akár az éj,
nyaldosva hív elmerülni benne,
s kivet majd hunyorgó csillagként.

Zalaegerszeg, 2019. szeptember 14. 

(mobiltelefonnal)