Ahogy bizonytalan lépteken
nekivágtam az élet hegyének,
s erősödő tüdővel hágtam járatlan
csapásokon mind magasabbra,

ígérgetett a köd rajzolta csúcs:
számolatlan kincs és szabadság
honol ott fenn bizonyosan, ha zúg
is fülemben a csend érharangja.

Kapaszkodtam a puszta hitbe,
elmaradtak a törpe pinuszok,
zihálva meg kellene állni, de az idő
örök korbácsa hajt tovább, elrúgott

kavicsok üzennek: még úton vagyok,
szüntelen tékozlom az alkalmat,
megbecsülni, hová elértem, magamat,
szerelembe esni a lenyugvó nappal

Megkopott térdeken görnyedve
tallóznak előre az évek, rám ritkul a levegő,
már csak néhány lépés, most nem érhet
véget, megfordulni nincs akarat, erő.

S mikor végre ott vagyok, mindenek felett,
nincs kin számon kérni az ígéretet,
fagyott földről fagyott fellegekbe
nem vezet út, elvesztett hitemet

meglelt istennek ajánlom,
és nem marad utánam lábnyom,
ahogy hegytetőről mélybe hullva
teremtőm ölel végleg magához.

Zalaegerszeg, 2018. június 21.