a vers szavalva (előadja: Czirók Tamás)
Fűszál, napszelet,
fűszál, napszelet,
fűszál, napszelet…
ahogy most elhasalva nézem,
pázsitpengék szeldelik az eget.
És tényleg, bokámon friss sebek,
ilyet csak szamuráj kórók ejtenek.
De hogy lehet,
a Nap még egyben,
nem szélednek szét a szeletek?
Vajon mi tartja össze őket,
vázaik közt hűségük őgyeleg?
Vagy amúgy is hegynyi szennyes ágyukba dőlnek,
mikor rájuk parancsolva
lámpást olt az este,
és Holdat bont pezsgőként a sötétbe?
Évezredek csatamezeje nyílik előttem,
a nyár már minden tűzijátékát ellőtte,
s tarlón zörögnek az üres hüvelyek.
A nappal is vesztésre áll,
karcsún hajol fölébe
az elnyújtózó árnyék,
mielőtt kikerekedve
násznyoszolyán
megszüli éjszakát, a gyermeket.
Kettős ünnep ez:
elmúlás és születés elegye,
és a sokadik prömieren
páholyból figyelhetem,
ahogy szenvedélyesen
játsszák el nekem
a kőbe vésett szerepeket,
s pírtalanul meríthetek hozzá
illatokat, hangokat, színeket:
fapados jegyen vett
all inclusive élvezet.
Már vérben forognak a bodzaszemek,
és sarlón ülnek kotlósként a csillagok,
hiába marasztal őszinte hittel
és áhítattal az ősz porondmester,
ideje indulnom,
várnak rám, otthon,
az örök Sarkcsillagok.
Zalaegerszeg, 2018. augusztus 29.
